Egyik nap arra ébredtem, hogy forog velem a szoba. Úgy éreztem, mintha mozogna a szekrény az ágyunk mellett. Behunytam a szemem. Hátha csak még kómás vagyok, és nem tértem teljesen magamhoz. Újra kinyitottam, továbbra is forgott minden. Körbe-körbe. Állítsa le valaki – gondoltam kétségbeesetten.
Felültem az ágyon, eszembe jutott, hogy néhány éve volt már hasonló. Akkor majdnem elájultam a mosdó fölött reggel. Egy délelőttön át szédültem, dolgozni sem tudtam menni, pedig a harmadik napom volt az új munkahelyemen. Pár héttel később még egyszer megismétlődött, ekkor már hétvégén. Álltam a szoba közepén, elöntött a víz és azt éreztem, hogy ki akar szaladni a lábam alól a talaj.
A lelkiismeretes háziorvosom beutalt mindenféle vizsgálatra: vérvétel, kardiológia, ideggyógyászat. Nem találtak semmit. Poszt-traumatikus stressz, ez volt a konklúzió. Akkoriban az előző munkahelyemen agyon hajtottam magamat, kemény volt lelkileg. Amikor megszűnt a stresszfaktor, kijött rajtam a majré.
Most ismét szédültem, pedig nem is váltottam munkahelyet. Kivánszorogtam a konyhába, ittam egy pohár vizet. Továbbra is instabilnak éreztem magam. Visszafeküdtem pihenni, de nem múlt el a szédülés. Akárhányszor felálltam, a fejem balra húzott. Minden helyzetváltoztatásnál. Ha egyenesen vagy felfelé néztem, nem volt gond. De ha lefelé bámultam, vagy ha mozgattam a fejemet, minduntalan előre akartam dőlni.
Délután végül elmentem orvoshoz, majd a sürgősségin kötöttem ki. Nem részletezem, a lényeg, hogy nem derült ki semmi. Ami természetesen jó hír. Az ideggyógyász kérdezgette, hogy nem vagyok-e feszült valami miatt. Azt mondtam, nem különösebben.
Pedig ha jól belegondoltam, mégis az voltam. Nem csak a gyerekprojekt miatt. Az agyam sokat járt akkoriban az íráson és a blogomon. Kedvtelésnek és terápiának indult, de visszaütött a dolog. Pontosabban kiütközött itt is a teljesítménykényszerem. Már nem önmagáért írtam a blogot, hanem a siker miatt. Rengeteg energiát vesz el, amikor az ember azt nézegeti, hogy hányan olvasták a legfrissebb posztját, hányan lájkolták, és azon izgul, hogy vajon kimegy-e főoldalra vagy sem. Az is bosszantó, amikor egyszerű bloggerként elkezded magad a többiekkel összehasonlítani: miért pont Gipsz Jakab posztját emelték ki, és miért nem az enyémet? Eltűnik az öröm, marad a megfelelés. Hiába tagadod, hogy te csak azért csinálod, mert szereted. Kamu, a sikert hajtod és az elismerés. Ez óhatatlan, ember vagy.
És ott volt még a karrier is. A szédülés előtti napon úgy aludtam el, hogy arra gondoltam, milyen kár, hogy csak az agyi kapacitásom 50%-át használom a munkámban. Erre jön másnap egy komoly szédülés, amely aztán napokig tart. Nem tudtam dolgozni menni.
Az agyam megálljt parancsolt. Mondhatni, nyomott egy reset gombot. Újra kellett indítanom. Csináltam egy tisztítást. Új alapokra helyeztem mindent.
Először is vettem magamnak egy keresztrejtvényt. Kiváló módja annak, hogy a folyton megoldandó feladatra váró elmémnek adjak ennivalót. Olyat, ami nem terheli meg a lelkemet.
Aztán csináltam egy kis meditatív relaxációt is. Van egy Szeretetfa meditáció, agykontrollos. Hát az valami zseniális. Feküdtem a kanapén, hallgattam a selymes hangot, amely egyre messzebbre és messzebbre vitt. Lejjebb és lejjebb. A nagy fa előtt, amely megjelent a lelki szemeim előtt a leendő gyermekem állt. Átöleltem gondolatban és megköszöntem neki, hogy ő olyan, amilyen. Még akkor is ha nincs itt. Oka van rá, és ez így van jól. Aztán a relaxáció felétől elvesztettem a fonalat, kusza képek és élményfoszlányok vannak csak meg. A meditáció végén a visszaszámlálásra ébredtem csak föl, de akkor varázsütésre pattant ki a szemhéjam. Ebből tudom, hogy valójában nem aludtam. Hogy mi történt, nem tudom. De az érzés, hogy most szépen lassan kitisztul minden, megmaradt.
A szédülés arra késztetett, hogy újra megtaláljam az elvesztett egyensúlyomat. Számba vettem az elmúlt időszakot, újraértékeltem, majd elengedtem az értékelést. A férjemmel lelkiztünk egyet, sírdogáltam is. Nem tudom, hogy mi az utam, és ez megrémiszt. Nem tudom, hogy mit csinálnék szívesen. Mindenbe belekapnék, de ugyanakkor tartok is mindentől. Nincsen elhivatottságom. Nincsen erőm és energiám. Elvesztettem a színeimet. Tanácstalan vagyok.
A harmadik szédelgéssel töltött napon esett le az, ami végül feltette az i-re a pontot. Mindig csak akkor fordult velem egyet a világ, amikor oldalra, lefelé mozgattam a fejem. És hirtelen bevillant: felfelé kell nézni! Ha felemelem a fejem, az égbe tekintek. A felsőbb szférák felé. Mostanság sokat néztem lefelé. A földre. Csak az érdekelt, hogy milyen unalmas a munkám és, hogy hányan olvassák a blogomat. Ez csak matéria, amely korlátozott energiát ad. Olykor felfelé is kell tekinteni, energiát gyűjteni, felsőbbrendűt, tisztát. Az sokkal tovább tart.
Lábbal a padlón, fejjel a levegőben. Ég és föld között.
Köszönöm, hogy olvasol! Ha van kedved, csatlakozz hozzám a Facebookon is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: