Amikor az ember az önismeret rögös útjára lép sokféle iskolával találkozik: pszichodráma, pszichoterápia, szomatodráma, belső utazás, agykontroll, és a többi. Megannyi szemszögből szemlélheti az élete történéseit. Mindegyik tapasztalás hozzáad valamit a személyiségének megismeréséhez. Egyre mélyebb és mélyebb rétegek tárulnak fel. Vannak olyan alkalmak, amikor száznyolcvan fokos fordulatot vesznek a dolgok, leesik a tantusz, megvan a felismerés, összeáll a kép. Ilyen lehet az, amikor az emberben tudatosul: nem egyedül kezdte meg utazását az életbe, hanem egy másik lélekkel, aki még idő előtt, nagyon pici magzati korban elhalt. Ő az elveszett ikre. Nekem is van.
Jellemzően erre az ember akkor ébred rá, amikor valami folytán elvetődik egy családállításra. Itt nem történik más, minthogy hozod a problémádat és a ott helyben kirajzolódik a csoporttagok segítségével egy minta, amely a családod “térképe”. A láthatatlan, tudatalatti kötelékek szépen megmutatják, hol és miért vannak elakadások. Tipikusan más rokonok terhét szokták felvenni az emberek. Cipelem helyetted is a terhedet. Ha te is szenvedtél, hát én is fogok. Ha neked sem volt jó, nekem sem lesz az, szolidaritok veled.
Sokkal több mindent hozunk a felmenőinktől, mint gondolnánk (kép: tiffany terry, Flickr)
Aztán előfordul, hogy kiderül, az anyaméhben nem volt egyedül az ember kezdetben. Volt egy ikre, aki még korán elment, talán már az ultrahang sem mutatta ki (már ha volt egyáltalán akkoriban ultrahang). De ott volt, szorosan mellette. Egybeolvadtak arra a pár hétre.
Becslések szerint az ikerterhességek 20-30%-nál az egyik iker elhal. Más adatok szerint minden tizedik terhesség indul ikresnek. Az anyák gyakran észre sem veszik, hogy ikreket várnak: az egyik magzat elmenetelére csak egy kisebb rosszullét, hasi görcs vagy enyhe vérzés utalhat. Vagy akár semmi.
A túlélő viszont emlékezik. Bármilyen kicsi is volt, a tudatalattijában ott a lenyomata az ölelésnek és a veszteségnek.
Szimbiózisban élsz valakivel, aki hirtelen megszűnik létezni.
Én sokáig nem tudtam ezt helyretenni magamban. Amikor a családállításon kijött, hogy volt ikrem, meglepett és meghatott, de nem éreztem, hogy legördült volna egy hatalmas kő szívemről. Jó volt átölelni, jó volt a könnyező szemébe nézni, jól esett kimondani, hogy “hiányzol”. Aztán a minap a kezem ügyébe került az egy méter magas, tigris plüssöm.
Gyerekként megszámlálhatatlan plüssállatom volt, mindegyiknek adtam nevet. Imádtam őket, mindennap másikkal aludtam. Természetesen szigorúan beosztottam, hogy mindegyikőjükkel ugyanannyi éjszakát aludjak, nehogy megsértődjön a többi. Persze azért kedvencem is volt. Bár ez is gyakran változott – felteszem az aktuális lelki állapotomtól függött, vagy éppen attól, hogy melyik állatkát kitől kaptam, milyen emlékem fűződött hozzá. Egy szó mint száz, rettenetesen szerettem a plüsseimet: játszottam velük nappal, jó éjt puszit adtam nekik esténként, átölelve aludtam el velük. Mindezt egészen sokáig, kiskamaszkoromig.
Amikor pár napja, a nyaralónkba száműzött tigrist megláttam, szorosan átöleltem, és hirtelen nagy nyugalom szállt rám. Ekkor esett le, ami nemrég családállításon jött ki. Hogy tudniillik volt egy ikertesóm az anyaméhben. Amikor az állításon erről szó volt, először hitetlenkedve néztem a képet. Az engem képviselő csoporttárs is sokáig nézett meredten a földre: nem mert ránézni a tesójára, az én ikremre. Lassan engedett csak fel a jég. Talán csak pár napig volt velem, talán nagyon traumatikus volt az elvesztése, talán tudni sem akartam volna róla, hogy ő valaha létezett.
Viszont sok mindent csináltam a tesóm helyett. Helyre került pár dolog. A maximalizmusom, például. Az elveszett ikresek sokszor teljesítmény-kényszeresek. Helyetted is csinálom a dolgokat, be kell bizonyítanom, hogy nem volt hiábavaló az elvesztésed, nekem mindig jónak kell lennem.
A plüssök iránti szeretetem is ikres tulajdonság. A plüssel össze lehet ölelkezni a sötétben, akárcsak az anyaméhben a tesóval. A naplóírás is köthető ehhez a jelenséghez: megosztani valakivel a legféltettebb, legmélyebb titkokat és érzelmeket.
Sok túlélő ikernél fordul elő a magányosság érzése. Egyszer már átéltem, hogy elveszítem a számomra legfontosabb embert, nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Nem meri magát beleengedni a nagy érzelmekbe, introvertált. Egyszer már nagyon közel került hozzám valaki, de elvesztettem, inkább bezárom magamat.
A párkapcsolati nehézségek is köthetők az elveszett iker-szindrómához. Ha nem tud megállapodni az ember, az is gyanús. Hiába keresem, senki sem olyan jó, mint az ikrem volt.
Vannak olyan ikresek, akik állandóan két végén égetik a gyertyát. Drogok, alkohol, extrém sportok, versenykocsik, véget nem érő bulik, munkamánia. Utánad akarok menni, mert nélküled nem elég jó az élet.
Az elveszett iker-szindróma igen sokrétű, még sok minden vár felfedezésre. Az ikres tünetek azonban enyhíthetőek, beépíthetőek a személyiségünkbe. Mert igenis meg lehet békélni azzal, hogy mi nem tehettünk annak idején semmit az anyaméhben, nem mi vagyunk a hibásak, nem kell kompenzálnunk. Az ikrünk bevállalta, hogy egy darabon elkísér minket az életbe. Ennyi volt a feladata. És ezért hálával tartozunk neki.
Nekem is volt ikertestvérem. Két szívhangot hallottak, ezért anyut a Klinikákra küldték be. Ott mutatta is a gép, hogy ketten vagyunk (1981.)Kétpetéjű. Fiú. Talán ezért is vagyok keményebb. Helyette. Hiába van sok testvérem, 5-en vagyunk egyik sem jó nekem, mert ő hiányzik a másik felem.Aki velem dobbant odabent 5 hónapig.Aztán megszűnt dobogni, s hogy én elférjek, ő visszafejlődött. Adott teret, életlehetőséget. És én neki??? Semmit. Talán némi tétova ölelést.
Vannak plüsseim. (teddi, Macika a fő. Most találtam neki a Vaterán (már nem lehet kapni 30 éves macika) ikertestvért – ez sem véletlen.. 🙁
maximalista vagyok, megfelelési kényszerrel. Erről olvashatsz az Önvád című írásomban is.
Ez a sosem vagyok elég jó érzés.
Jó tudni, hogy nem vagyok ezzel egyedül azt hittem dilis vagyok..