A szivárványon túl

A napokban elöntötték a közösségi oldalakat a szivárványos fotók. Pár napja az amerikai Legfelsőbb Bíróság ugyanis zöld utat engedett a melegek házasságának szerte az Államokban. A Facebook pedig úgy gondolta megünnepelni ezt a döntést, hogy kreált egy toolt, amelynek segítségével a felhasználók a profilképüket szivárványossá varázsolhatják. Ez is egy fajtája a szolidaritásnak. De szerintem sokkal több van emögött.

Jómagam is lecseréltem a profilképemet, még a blog profilján lévőt is. Szerintem különösen érdekes Vénusz születését LGBT színekben látni – hiszen a szerelem nem ismer határokat. Egyesek szerint persze ez a színezősdi csak divatmajmolás. Ha így is van, én mérhetetlenül örülök, hogy a tolerancia manapság trendi. 

A Psychology Today szerzője így fogalmaz: jóllehet sok ember úgy gondolja, semmit sem változtat azzal, hogy lecseréli színesre a profilképét, a szivárványos képek hatása azonban jóval nagyobb, mint gondolnánk. Az ember ugyanis társas lény, és ez azt is jelenti, hogy hajlamosak vagyunk a többséghez vonzódni. Egész egyszerűen nem akarunk kívülállók lenni. Ennek van jó és rossz vetülete is, természetesen. Azonban egyre több és több ember meri a szivárvány által kifejezni a közösségi oldalon is, hogy örül a melegházasság legalizációjának – meg úgy általában annak, hogy immáron nem akarjuk a homokos társadalom tagjait letaszítani a Taigetoszról. Ennek hatására pedig az eddig csöndben megbúvók is felismerik, mennyien gondolkodnak hozzájuk hasonlóan. Így törnek le a falak, szakadnak át a belső gátak, és alakul ki egy párbeszéd a LGBT közösségek berkein kívül is. 

Én például sokáig nem mertem védeni egy-egy baráti beszélgetésben a melegek jogait, amikor buzizásra került sor. Buta dolog, de attól féltem, hogy engem is melegnek néznek és nem barátkoznak majd velem. Azóta lebontottam ezt a gátlásomat, nem érdekel már, hogy ki mit gondol rólam, és, hogy ki szakítja meg a kapcsolatot velem, csak azért mert “meleg-párti” vagyok. A fent említett divat pedig az én malmomra is hajtja a vizet: heteroként is bátran lehet beszélni a homoszexuálisok ügyeiről, egyre kevesebb a megbélyegzés. Úgyhogy nagy ölelés innét is Zuckerbergéknek, hogy hozzájárulnak ehhez a Facebookos szivárványhullámmal.

A hír és a profilképek megváltoztatása kapcsán, eszembe jutott egy régebbi olvasásélményem. Egy amerikai színes bőrű egyetemi professzor, Beverly Daniel Tatum írt egy nagyon okos könyvet ezzel a címmel: Why Are All the Black Kids Sitting Together in the Cafeteria? (Miért ülnek együtt a fekete gyerekek a kantinban?). Ebben azt mondja, hogy ő a rasszizmusra úgy tekint, mint a mozgójárdára a repülőtereken (tudjátok olyan, mint a mozgólépcső, csak egyenes). Az aktív rasszista sétál a járdán, a passzív rasszista csak áll rajta, és hagyja, hogy vigye őt a járda a többi emberrel együtt. Az anti-rasszista pedig fogja magát, és a menetiránnyal szemben kezd el sétálni.

Merem hinni, hogy ha azt látjuk, hogy egyre több ember fordul a menetiránnyal szemben a toleranciakérdéseket illetően, akkor egy idő után már nem tartunk magunk sem a mástól. Mert amit sokszor látunk, attól már nem félünk. És az már nem is lesz MÁS, ugye?

Zárógondolatként, pedig üzenem azoknak, akik úgy gondolják, hogy a nemi identitás az otthonok két fala közé tartozik, hogy ez esetben javaslom, éljenek a következő kezdeményezéssel: az összes hetero esküvővel foglalkozó riportot, valamint a párkapcsolati tanácsokról szóló cikkeket szüntettessék be a médiában. Mert ugye senkinek semmi köze hozzá. 😉

Köszönöm, hogy olvasol. Csatlakozz hozzám a Facebookon is!