Ülsz a kád szélén, magadba roskadva, sajnálod magad, de rettenetesen, amiért a világ összeesküdött ellened. Hiába lebeg a cél előtted, hiába teszel lépéseket – olykor kicsiket, olykor nagyokat -, mégsem éred el a vágyad tárgyát. Csalódsz, sokszor, sokat. Csak ülsz, zokogsz, okolod a körülményeket, magadat, a sorsot. És azt érzed, hogy jól esik. Lefekvéskor még eszedbe jut a kudarcod, álomba sírod magad.
Reggel úgy ébredsz, mint akit fejbe kólintottak. Érzed a szádban azt a keserű ízt; szomorúság és tehetetlenség vegyül el benne. Napközben teszed a dolgodat, néha eszedbe jut a fájdalmad. Elbambulsz, sajnálod magad. Pörgeted a fejedben a negatív gondolatokat: nekem semmi sem sikerül, béna vagyok, alkalmatlan vagyok, nem érdemlem meg, kitoltak velem. Irigykedsz más sikerére, és kárörvendve hallgatod a mások sikertelenségéről szóló történeteket. Egyszer csak azt veszed észre, hogy kényelmesen belefekszel a negatív hullámba. Sodródsz, egyre mélyebbre kerülsz. Már semmi sem jó, semmi sem működik, mindenki rossz-gonosz körülötted, téged nem értenek meg.
Lassan már együtt érezni sem tudsz a bajba jutottakkal: úgy kell nekik, megérdemelték – mantrázod magadban. Ha nekem nem jó, másnak se legyen az. Mindent kritizálsz, a keserű íz a szádban pedig csak egyre erősebb. Erről eszedbe jut a saját nyomorod. Kisírt szemekkel kelsz fel reggel. Nem érdekel már a munkahelyi terefere, nem veszed a lapot, a vicceket. A párod otthon mintha nem venné észre, hogy mennyire szenvedsz. Gyűröd tovább a napokat, minden szürke körülötted. A te színeid is fásultak lesznek. Tudod, hogy eltűnt az öröm. És jól esik szenvedni tovább. Annyira megszoktad már, hogy nem is veszed észre, ha kisüt a nap. Ülsz, bámulsz, robot vagy. Mosolyogni sincs már kedved.
Kép: Guilherme Yagui, Flickr.
Rettentő káros ez a negatív spirál, egyre csak lejjebb húz. Aki már volt benne tudja: iszonyatos húzó ereje van. Mert könnyű az út. Látszólag semmilyen erőbefektetést nem igényel. Közben pedig kiüresedsz, mint egy elhagyatott ház az erdő szélén. Személyiségfüggő, de innét már csak karnyújtásnyira van a depresszió.
Nemrégiben – igaz csak pár nap erejéig – én is megtapasztaltam milyen egyszerű is ez az út… és milyen gyötrelmes. Teljesen mindegy, hogy miben hiszünk (Istenben, Krisnában, Buddhában, az evolucióban) bizalomvesztést élünk át. Velem is ez történt. Megtörtem, elvesztettem a bizalmam a gondviselésben. Mertem hinni, hogy fogják a kezem, és hirtelen nagyon úgy tűnt, csak szórakoznak velem. Miért is fejlődjek, amikor semmi sem múlik rajtam? Nagyon mérges voltam. Következett a totális kiábrándultság. Idő volt, míg felfogtam: dacos gyerekként kitéptem a kezemet a gondviselés kezéből. Borzalmas volt. Lelkiismeret-furdalásom lett. Annyi minden jót ad nekem az élet, és én úgy hálálom meg, hogy amikor egy valami nem sikerül, akkor tagadok és hitetlen leszek?
Ahogy egyre jobban tagadtam és egyre mélyebben merészkedtem bele ebbe a negatív sötét, fullasztó verembe, úgy fogyott a levegőm. Fizikailag éreztem, hogy nyomás nehezedik a mellkasomra. Már csak kapálózni tudtam. Elkezdtem felépíteni a falat a szívem köré, betonból. És akkor rájöttem, hogy szükségem van a fényre. Maradhatok ugyan a veremben a depresszív hangulatommal, de akkor örökre be is zárom magamat.
A nagy fájdalmam közepette volt annyi reflexem, hogy keressem a fényt, és bár rég voltam, elmentem misére. “Pálferihez”. És ő a végtelen bölcsességében ezt találta mondani a szentbeszédében:
“Amikor valahogyan bizalmunkat veszítjük Istenben, ezt elkezdjük úgy fölfogni és fölismerni, hogy valaki mást istenítettünk az Isten helyett. Hogy valahogyan a saját korlátainkig és gyengeségeinkig jutunk mindig, amikor elvesztjük a hitünket vagy bizalmunkat Istenben.”
Telitalálat. Éreztem, ahogy szép lassan enged a szorítás a mellkasomban. Megkezdődött a védelmi bástya lebontása a szívem körül.
Kép: maxime raynal, Flickr.
Istennek sok alakja lehet, sokan sokféle néven ismerik, de létezik, VAN – én ebben hiszek. Nem egy szakállas öregurat képzelek el, sőt, nem is egy embert. Isten egy felsőbb erő, ami megtámaszt engem. Az az erő, amely nem nyújt menedéket, vagy csak ideig-óráig, az nem Isten. Az csak egy hologram volt, káprázat.
De most nem is a hitről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy kellenek a megerősítések. Apukám szerint a teljesítménykényszer, noha sok terhet ró az ember vállára, mégis megvédi attól, hogy depresszióba süllyedjen. Mert mindig fel fog állni, mint a keljfeljancsi. Kicsit nyalogatja a sebeit, de a kényszere előre viszi, hogy tegyen valamit, hogy változtasson az életén. A sikert akarja elérni, annál alább nem adja.
Igen, így is lehet nézni. Én azt gondolom, hogy az életben néhányszor adódnak megtorpanások. Ilyenkor a sors tanít minket. Betör, mint a lovakat. A negatív gondolatok hívogatónak tűnnek, olyan magától értetődőnek. Ilyenkor kell észnél lenni, és megfigyelni az érzéseidet. Ha szúr, szorít, nyom, fáj, fullaszt, azt ki kell magadból dolgozni. Le kell bontani a falat, a görcsöt. Ki kell nyitni. Először bűzös lesz: a sebben sem marad benne a genny. És itt jön a megerősítés, tudd, hogy kitisztul majd az a seb, csak bízz benne, hogy menni fog. Imádkozz, táncolj, énekelj, mantrázz, relaxálj, írj, fess, hímezz, süssél – mindegy, csak kelj fel és járj! A pozitív flow-ba sokkal nehezebb belemerészkedni, mint a negatívba, mert tenni kell érte. De ha benne vagy, az jó lesz a szívednek. Próbáld ki!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: