Nem félek a bevándorlóktól!

Pár évvel ezelőtt munkaúton jártam Párizsban. Amikor leszállt a gépünk, a kolléganőmmel taxiba vetettünk magunkat. A sofőr egy észak-afrikai származású férfi volt, talán második generációs bevándorló – vagyis ő már Franciaországban született, francia állampolgárként. Kedélyesen elcseverésztünk mindenféléről, ahogy azt ilyenkor szokás, majd amikor taxisunk megtudta, hogy magyarok vagyunk, nekünk szegezte a kérdést: “de hát a magyarok rasszisták, nem?”.

Köpni-nyelni nem tudtunk. A világlátott kolléganőmmel lopva összenéztünk a kocsi hátsó ülésén: na ez a faszi most mit akarhat? Óvatosan csak annyit kérdeztünk, miért gondolja így. “Mert nem szeretik a cigányokat, arabokat, és mert ahogy a szlovák kormány, az önöké is fasiszta” – hangzott a válasz. Hu, ennek már bizony a fele sem tréfa. Bizonygatni kezdtük, hogy ezek csak sztereotípiák, hiszen sosem járt Magyarországon, nem tudhatja milyenek vagyunk valójában. Persze, cikkez erről-arról a világsajtó, és kétségkívül jobboldali a vezetés, na de mégsem tartunk ott ahol Ficoék. Budapest például egyre nyitottabb, virágzik a multikulti. Szeretjük mi a külföldieket.  

Ha most beülnék ugyanennek a taxisnak az autójába, égne a pofám.

A mostani, ordító plakátokat már sehogy sem lehet kimagyarázni. Szemlesütve adnék igazat neki: igen, rasszisták és xenofóbok vagyunk. Ja, és demagógok. Amikor a nemzeti konzultációs papír a kezem ügyébe került, leültem végigolvasni. Öt percen belül örjöngtem a leegyszerűsítő, demagóg, alapvető emberi félelmekre apelláló kérdésektől. Tajtékozva téptem szét.

Az ég szerelmére: 2015-öt írünk! Túl vagyunk megannyi népirtáson Európában és azonkívül. Nem is olyan régen balkáni szomszédaink kaszabolták egymást. Az egyik keresztény volt, a másik muzulmán. Egyik nap még egymás között cserélték az üveggolyókat az iskola udvarán a kisdiákok, a következőn pedig egymás nagyszüleit lőtték bele a tömegsírokba (apropó, nézzétek meg a Vér és méz földjént, én könnyeztem rajta).

A multikulti megbukott – ha egyáltalán létezett valaha. Nem egyedülálló jelenség ez Európában. Alig tíz éve, hogy a magyar és görög-zsidó gyökerekkel rendelkező Nicolas Sarkozy, az akkori francia elnök komoly szigorításokat léptetett érvénybe az immigrációval kapcsolatban. Ekkor került Franciaországban porondra a “választott bevándorlás” fogalma. Ez többek között lehetővé teszi a francia kormánynak, hogy maga válassza ki ki érdemes a letelepedésre és ki nem. Aki a hatóságok szerint hozzájárul az ország gazdasági fejlődéséhez, maradhat. Ha te éppen egy aprócska albán faluból jössz, az éhhalál és a maffia elől menekülve, diploma és szakképesítés nélkül, peched van. Vagy marad az illegalitás, ami viszont a feketegazdaság és a bűnözés javára hajtja a malmot.

Igen, jól látjátok, az arab taxisofőr is egy olyan országban nyilatkozott becsmérlően a mi országunkról, amely szintén nem várja tart karokkal az idegeneket.

“Nem vagyunk bűnözök, keményen dolgozunk” (kép: Michael Righi, Flickr)

Tudathasadásos világ ez. Értem én, hogy komoly gondokat okoz a bevándorlás. Nagyon eltérő kultúrák csapnak össze, olykor szó szerint. Értem azt is, hogy a szegény, anyagiakban szűkölködő immigráns lop, csal, hazudik, és ez káros a befogadó ország számára. Az is világos, hogy sok bevándorló nem tud beilleszkedni, meg akarja tartani a gyökereit, és ezzel csak még jobban elhatárolódik az őslakosoktól.

Azért ennél az utolsó pontnál elidőznék. Miért baj, ha én külföldiként, immigránsként nem akarok kaméleont játszani, úgy tenni, mintha én is egy lennék a többi között? Miért baj, ha megtartom a kultúrám színeit? Miért gondolja azt bárki is, hogy csakis egy kaptafára élhetünk az országban? Miért kéne mindenkinek vasárnap délben tyúkhúslevest és rántott húst ennie? Hiszen ez a magyar kultúra tiszteletben tartása, vagy nem? 

De a legnagyobb kérdés: miért félünk a Mástól? Miért gondoljuk azt, hogy a Más csak árthat nekünk?  Miért a mi igazságunk AZ Igazság?

Az egész gyermekkoromat áthatotta a kultúrák találkozása, sokat éltem külföldön : ha valamiből, akkor a toleranciából komoly leckét kaptam. A barátaim sokféle sorsot hoztak magukkal. Az egyikőjük szülei Európában ismerkedtek meg egymással, mindketten Vietnámból érkeztek cserediákként. Mivel háború dúlt az országukban, úgy döntöttek nem mennek már vissza.

Jártam az egyik iskolában színjátszókörbe is; az egyik évben ezzel a címmel adtunk elő darabot:  “Születtünk valahol”. A társaságban ugyanis rengeteg első és második generációs bevándorló volt. Most is a fülemben cseng az a szomorú, afrikai dallam, amelyet egy iskolatársam énekelt az előadáson miközben a ruandai népirtásról mesélt, és arról, hogyan vándoroltak napokat a családjával, míg elértek a határig, biztonságos helyre (a fél családját kiirtották). És beleborzongok, ha arra a jelenetre gondolok, amelyben egy bosnyák muzulmán barátnőmmel vettünk részt. Ülünk a színpad szélén, fejünkön kendő, és csak halkan mormoljuk kiüresedett tekintettel: “Sjecam se – emlékszem még”… az aknára lépett kisfiúra.

Békefenntartó katona Boszniában, a romok között (kép: legio09, Flickr).

Hihetetlenül nehéz sorsok ezek.

Ezek a barátaim ma is a befogadó országukban élnek. Ott érettségiztek, jártak egyetemre, és dolgoznak a mai napig. A vietnámi barátnőm orvosként praktizál, a bosnyák barátnőmből pedig közgazdász lett. Mindketten három nyelven beszélnek folyékonyan.

Egy valaminek azonban örülök. A bevándorlásról szóló plakátokra egy fél ország kapta fel a fejét. Aki eddig nem tudta, mit jelent bevándorlónak lenni, most garantáltan utánanéz. Sorra születnek az itt élő immigránsokról a tévériportok, újságcikkek. És szép lassan rájövünk, hogy gyönyörűen tudunk így élni, együtt. Mert mindenki másként más.

Béke veletek!