Elnézést kérek Kövér Lászlótól

Elnézést kell kérnem Kövér Lászlótól.

Elnézést, hogy harmincévesen, nőként dolgozni merek. Hogy így veszem ki a részem az állam és a magyar társadalom fenntartásából. Hogy rendesen befizetem az adóimat és járulékaimat, minden hónapban tetemes összeget juttatva többek között az állami nyugdíjintézetnek és az OEP-nek. 

(Kép: Pixabay.com)

Elnézést azért is, amiért magánorvoshoz kell járnom, hogy gyermekem születhessen. A magyar egészségügy ugyanis szinte képtelen ellenszolgáltatás nyújtani a befizetett TB-mért cserébe.

Nemrég a nőgyógyászom kiírt egy rakat labort, meddőségi kivizsgálás gyanánt. A helyi sztk-ban nem tudták elvégezni ingyenesen a vérvételt. Ők ugyanis az önkormányzattól kapják a pénzt, nem az OEP-től, és a nekem kért vizsgálatok olyan ritkák és drágák, hogy azt nem tudják finanszírozni. A laborvezető hölgy készségesen elmagyarázta nekem, hogyan működik 2015-ben az egészségügy. “Nehogy azt higgye, hogy amit ön befizet TB címén, az egyenesen hozzánk kerül” – mondta nekem. Hogy hova megy és hogyan oszlik el a pénz, azt inkább ne firtassuk. Bár jó lenne, ha pártpolitikai eseményeken erről is beszélnének végre.

Na de hagyjuk is ezt a részét, hiszen jól tudom, nem most, hanem már legalább tíz éve kellett volna, hogy eszembe jusson a gyerekvállalás.

(Kép: Pixabay.com)

Apropó, ezért is elnézést kérek. Hiszen az érettségi után egyetemre mentem, 24 évesen diplomáztam. Ekkor még meg sem fordult a fejemben a gyerek, és még utána jó pár évig nem. Noha – Kövér László szavait ízlelgetve- , ha jobban meggondolom, az állam feleslegesen pazarolta rám a pénzét. Nem is értem, hogy történhetett. Sok-sok éven át, az óvodától a felsőoktatásig bezárólag finanszírozták a taníttatásomat, művelődésemet.

De akkor most ez úton elnézést kérek amiért nem hagytam veszni a megszerzett tudást és dolgozni mertem diploma után. Azért az szögezzük le, hogy ez utóbbi – mármint a munka – nem mindig könnyű. Ha ma valami miatt munkahelyet kellene váltanom, nehéz helyzetben lennék. Harmadik x-et betöltöttem, férjes asszony vagyok, adott tehát, hogy minden munkáltatóban felmerül  a kérdés: vajon mikor szülök. Az kevésbé érdekes, hogy mire vagyok képes.

Úgy látszik, mindenki a méhemben turkál. Szóval, kedves László, amikor  a “genderőrület” ekkora mértéket ölt, az emiatt (is) van.

Ha már itt tartunk. A magyar társadalom egy szerencsés rétegébe tartozom. Hiszen ugyanannyit keresek, mint a hites uram. Felteszem, szégyellnem is kellene magam azért, mert nem függök tőle. Szóval, ezért is mea culpa. (Azt már csak nagyon halkan merem elmesélni, hogy a férjem már régen kijelentette: ő bizony nagyon szívesen lenne itthon gyesen az utóddal másfél, kétéves korától minimum félévig. Most akkor ő nem is igazi férfi?)

Sok mindenért kell még elnézést kérnem Kövér Lászlótól.

Elnézést, hogy úgy gondolom, nem az utódok világra hozatala az egyetlen lehetséges út az önmegvalósításhoz.

Elnézést kérek, hogy nő vagyok és gondolkodom. Jobb lesz, ha leszokom erről az igen káros tevékenységről. 

(Kép: Pixabay.com)

De ha már úgy alakult, hogy van agyam és használom is, félreteszem a viccelődést és leszögezek pár dolgot:

• Fontosnak tartom, hogy minden állampolgár hozzájáruljon lehetőségeihez képest a társadalom működéséhez (ennek egyik igencsak támogatott módja az adók és járulékok befizetése). Mindezek mellett minden nő és férfi élje úgy az életét, ahogy szeretné.
• Igen, vannak különbségek férfi és nő között. Vannak nembeli sajátosságok. Egy ideális társadalom azonban úgy működik, hogy együttműködve teszünk a közös jövőnkért, párkapcsolati és társadalmi szinten is. És legfőképpen, hagyjuk élni egymást, nem ledominálva a másikat.
• Senki sem elítélendő azért, mert sok gyermeket szül, vagy mert éppen egyet sem. És senki sem elítélendő azért, ha háztartásbeliként otthon marad, vagy ha a gyermek egyéves korában visszamegy dolgozni. 
• Az ember akkor teljesedik ki az életében (vagyis önmegvalósít), amikor az élete minden területén oké-ban van magával.
• Tisztában vagyok vele, hogy mekkora kincs és boldogság a gyermek (pontosan azért is tudom, mert másfél éve küzdünk érte), de ennek a vágynak belülről kell jönnie, nem parancsszóra és nem is azért, mert abban reménykedünk, hogy öregségünkre eltartanak minket. 
• Végezetül pedig engem is idegesít, hogy ahhoz, hogy helyem és szavam legyen a férfiak által megálmodott világban, úgy is kell viselkednem, mint ők. Hogy nem lehetek csak félig nő. Mert nem vesznek komolyan, ha túl rövid a szoknyám, túl erős a sminkem, túl érzelmes az előadásmódom. Szeretnék egy olyan világot, ahol a vezetők a női ösztönt, érzelmességet, lágyságot nem csupán a tűzhely mellett látnák hasznosnak, hanem a munka világában is – és ezt honorálnák is.