A minap láttam egy művészi fotósorozatot egy kismamáról, aki kádban szülte meg ikreit. A kisördög pedig megszólalt bennem, bezzeg neki sikerült természetes úton megszülnie, nekem meg nem. Nem sokkal később egy zárt fórumon is felmerült a téma egy szintén császáros anyukával beszélgetvén: vajon nem lehet, hogy minden boldogság ellenére a szülésem mégis csak traumatikus volt?
Éjfélkor kezdődtek a fájások, öt óra körül mentünk be a kórházba, és délután hatra lett meg a kislányunk, végül császárral. Én nagyjából déltájt vesztettem el a fonalat, amikor 3 ujjnál jártunk, attól kezdve kissé összefolynak az események.
Egyet tudok: a kitolásnál megakadtunk. Minden ment a maga útján, nem is kifejezetten zavart, hogy a vajúdás elhúzódik, tudtam, hogy az első szülés akár 12-24 óráig is eltarthat.
Azt viszont nem gondoltam volna, hogy TÉNYLEG ennyire fájdalmas lesz. Azt pedig végképp nem, hogy megállunk egy ponton és se ki, se be.
Van egyfajta forgás, amelyet a babák végeznek a vajúdás alatt. Ideális esetben az arcuk a gerinc felé néz, így kezdik meg a kibújást. Nos, az én gyerekem nem igen nézett a “helyes” irányba, arccal felfelé akart volna kijönni. Csakhogy a koponya alakjából adódóan ebben a helyzetben nagyon nehezen tud átjutni a szülőcsatornán, nem csúszik olyan könnyen. Nem lehetetlen ebben az esetben sem a hüvelyi szülés, ám igen nagy a sérülés kockázata. Próbáltuk a fájások alatti pozícióváltozással rábírni a forgásra a gyermeket, de nem ment. Ráadásul nálam még a méhszáj sem simult el száz százalékig. Ezért toltak végül a műtőbe.
(Kép: Flickr, Rowan Simpson)
Ennyit a sztori hátteréről. Mert ami bennem van, az messze túlmegy a tényeken.
Nem gondolom, hogy kiheverhetetlen traumát szereztem a szülés alatt. Pontosabban, nem gondolom, hogy bármelyik más, átlagos szüléshez képest traumatikusabb lett volna. Sok először szülő nő lepődhet meg, amikor átéli a fájdalmat. Én legalábbis nagyon meglepődtem. Itt van talán az első traumám – ha nagyon így akarjuk nevezni.
Mondta nekem a dokim még a terhesgondozás alatt, hogy ugyan rajtam áll a döntés, de ne vessem el az epidurális érzéstelenítést. Higgyem el, hogy nagyon komoly fájdalmak vannak egy szülés alatt. Az eszemmel persze tudtam, hogy ezek nem mindennapi testérzetek, de valójában nem tudtam felfogni, hiszen még sosem éltem át. Nem voltak persze rózsaszín álmaim ezzel kapcsolatban. De őszintén be kell valljam, hogy több ponton is úgy éreztem, nem bírom tovább csinálni, valaki azonnal szedje ki belőlem a gyereket, és még az is megfordult a fejemben, hogy soha többet nem szülök. Mindezeket persze nem mertem hangosan kimondani.
És még az epire meg az oxira sem kenhetem. Tényleg erősödtek a fájások miután megkaptam az oxitocint (mert nincs epidurál enélkül), de pont azért kértem az érzéstelenítést, mert már nem bírtam a fájdalmat, nem esett már jól sem a ringatózás a labdán, sem a masszírozás, sem a meleg víz.
Emlékszem, ahogy a vajúdás 12. órájában a zuhany alatt álltam a kórházban, és minden 3-4. percben meg kellett kapaszkodjak a férjemben vagy a falban, mert egész egyszerűen nem bírtam elviselni a fájásokat. Az érzés már nagyon halványan van csak meg, de a jelenetet még mindig látom a lelki szemeim előtt. A férjem meg is ijedt, mert holtsápadt voltam; ahogy visszabotorkáltunk a szobába a szülésznő infúzióra is kötött. Ezután javasolta az orvos az epidurált. Én pedig elfogadtam.
Ezek persze mind magyarázkodások. A külvilágnak is magyarázkodom; pedig nem kell, senki sem vetette eddig a szememre, hogy miért kértem epit vagy, hogy miért nem hüvelyi úton szültem. Szóval úgy érzem, leginkább önmagam felé tartozom elszámolással.
Az az igazság, hogy van némi szégyenérzetem a szülésemmel kapcsolatban.
Szégyellem, hogy a végén már csak nyüszítettem a fájdalomtól, másfél, két órán keresztül. Hogy amikor felemelt a műtősfiú, csak jajongani tudtam, annyira fájt minden egyes mozgatás.
Szégyellem, hogy feladtam. Próbálkozhattunk volna még tovább, várhattunk volna, hogy beforduljon, többeknek sikerült már. Köthettem volna az ebet a karóhoz, hogy én márpedig tovább próbálkozom, mondjanak bármit is az orvosok.
Szégyellem, hogy úgy örültem a spinális érzéstelenítőnek, mint még soha semminek az életben. Nem érdekelt már a gyerekem akkor amikor felültettek a műtőasztalra, csak arra vágytam, hogy ne érezzem a fájdalmat.
Szégyellem, hogy amikor a műtét közben, a kiemelés után felmutatta az orvos a maszatos babát a paraván mögül, én annyira kába voltam, hogy csak automatikusan, udvariasan mosolyogtam egyet (mert ilyenkor így illik…), de teljesen üres voltam agyban.
Szégyellem, hogy amikor pár perc múlva bebugyolálva visszahozták a lányomat, akkor sem éreztem semmilyen katarzist, hogy végre láthatom ŐT. Megsimogattam a buksiját, de őszintén szólva akárkinek lehetett volna a babája, fel sem fogtam, hogy ő az enyém.
Fáj, hogy nem tudtam kitolni a babát. Hogy megakadtunk az utolsó száz méteren.
Sokan mondták már, hogy nem rajtam múlott. Meg, hogy az egészségünket tartották szem előtt az orvosok. És azt is tudom, hogy száz évvel ezelőtt egy hasonló szülésbe akár bele is haltak az asszonyok – háborítatlan, természetes szülés ide vagy oda.
Mégis legbelül fáj, amikor idealisztikusan ábrázolt képek jönnek velem szemben a neten. Ahogy a nők ugyan jajgatnak, összeszorítják a fogukat, de pár perc múlva már földöntúli mosollyal fogják kezükben a babájukat, akit ŐK MEGSZÜLTEK.
Mert belőlem végül is csak kivették…
U.i. Tudom, hogy most sokan azt fogjátok írni, ne szégyelljem magam emiatt, és, hogy a szülés fáj, semmi rossz nincs az epidurálban. És a császármetszés sem szégyellni való. A poszt leginkább azért született, hogy kiírjam magamból azt, ami fáj, ezzel is segítve a belső regenerálódást. Mindemellett, ha megosztjátok ti hogyan éltétek meg a saját szüléseteket (legyen természetes vagy akár császár), azt megköszönöm, mert ez mindig erőt ad.
U.i. 2: Megnyugtatásul közlöm, hogy a szülést követően végiggondoltam, és úgy vagyok vele, szülnék szívesen másodikat is, ezek az élmények nem tartanak vissza. Szerintem még felkészültebb is lennék lélekben. Szóval aggodalomra nincs ok.
