A minap láttam egy művészi fotósorozatot egy kismamáról, aki kádban szülte meg ikreit. A kisördög pedig megszólalt bennem, bezzeg neki sikerült természetes úton megszülnie, nekem meg nem. Nem sokkal később egy zárt fórumon is felmerült a téma egy szintén császáros anyukával beszélgetvén: vajon nem lehet, hogy minden boldogság ellenére a szülésem mégis csak traumatikus volt?
Éjfélkor kezdődtek a fájások, öt óra körül mentünk be a kórházba, és délután hatra lett meg a kislányunk, végül császárral. Én nagyjából déltájt vesztettem el a fonalat, amikor 3 ujjnál jártunk, attól kezdve kissé összefolynak az események.
Egyet tudok: a kitolásnál megakadtunk. Minden ment a maga útján, nem is kifejezetten zavart, hogy a vajúdás elhúzódik, tudtam, hogy az első szülés akár 12-24 óráig is eltarthat.
Azt viszont nem gondoltam volna, hogy TÉNYLEG ennyire fájdalmas lesz. Azt pedig végképp nem, hogy megállunk egy ponton és se ki, se be.
Van egyfajta forgás, amelyet a babák végeznek a vajúdás alatt. Ideális esetben az arcuk a gerinc felé néz, így kezdik meg a kibújást. Nos, az én gyerekem nem igen nézett a “helyes” irányba, arccal felfelé akart volna kijönni. Csakhogy a koponya alakjából adódóan ebben a helyzetben nagyon nehezen tud átjutni a szülőcsatornán, nem csúszik olyan könnyen. Nem lehetetlen ebben az esetben sem a hüvelyi szülés, ám igen nagy a sérülés kockázata. Próbáltuk a fájások alatti pozícióváltozással rábírni a forgásra a gyermeket, de nem ment. Ráadásul nálam még a méhszáj sem simult el száz százalékig. Ezért toltak végül a műtőbe.
(Kép: Flickr, Rowan Simpson)
Ennyit a sztori hátteréről. Mert ami bennem van, az messze túlmegy a tényeken.
Nem gondolom, hogy kiheverhetetlen traumát szereztem a szülés alatt. Pontosabban, nem gondolom, hogy bármelyik más, átlagos szüléshez képest traumatikusabb lett volna. Sok először szülő nő lepődhet meg, amikor átéli a fájdalmat. Én legalábbis nagyon meglepődtem. Itt van talán az első traumám – ha nagyon így akarjuk nevezni.
Mondta nekem a dokim még a terhesgondozás alatt, hogy ugyan rajtam áll a döntés, de ne vessem el az epidurális érzéstelenítést. Higgyem el, hogy nagyon komoly fájdalmak vannak egy szülés alatt. Az eszemmel persze tudtam, hogy ezek nem mindennapi testérzetek, de valójában nem tudtam felfogni, hiszen még sosem éltem át. Nem voltak persze rózsaszín álmaim ezzel kapcsolatban. De őszintén be kell valljam, hogy több ponton is úgy éreztem, nem bírom tovább csinálni, valaki azonnal szedje ki belőlem a gyereket, és még az is megfordult a fejemben, hogy soha többet nem szülök. Mindezeket persze nem mertem hangosan kimondani.
És még az epire meg az oxira sem kenhetem. Tényleg erősödtek a fájások miután megkaptam az oxitocint (mert nincs epidurál enélkül), de pont azért kértem az érzéstelenítést, mert már nem bírtam a fájdalmat, nem esett már jól sem a ringatózás a labdán, sem a masszírozás, sem a meleg víz.
Emlékszem, ahogy a vajúdás 12. órájában a zuhany alatt álltam a kórházban, és minden 3-4. percben meg kellett kapaszkodjak a férjemben vagy a falban, mert egész egyszerűen nem bírtam elviselni a fájásokat. Az érzés már nagyon halványan van csak meg, de a jelenetet még mindig látom a lelki szemeim előtt. A férjem meg is ijedt, mert holtsápadt voltam; ahogy visszabotorkáltunk a szobába a szülésznő infúzióra is kötött. Ezután javasolta az orvos az epidurált. Én pedig elfogadtam.
Ezek persze mind magyarázkodások. A külvilágnak is magyarázkodom; pedig nem kell, senki sem vetette eddig a szememre, hogy miért kértem epit vagy, hogy miért nem hüvelyi úton szültem. Szóval úgy érzem, leginkább önmagam felé tartozom elszámolással.
Az az igazság, hogy van némi szégyenérzetem a szülésemmel kapcsolatban.
Szégyellem, hogy a végén már csak nyüszítettem a fájdalomtól, másfél, két órán keresztül. Hogy amikor felemelt a műtősfiú, csak jajongani tudtam, annyira fájt minden egyes mozgatás.
Szégyellem, hogy feladtam. Próbálkozhattunk volna még tovább, várhattunk volna, hogy beforduljon, többeknek sikerült már. Köthettem volna az ebet a karóhoz, hogy én márpedig tovább próbálkozom, mondjanak bármit is az orvosok.
Szégyellem, hogy úgy örültem a spinális érzéstelenítőnek, mint még soha semminek az életben. Nem érdekelt már a gyerekem akkor amikor felültettek a műtőasztalra, csak arra vágytam, hogy ne érezzem a fájdalmat.
(Kép: Pixabay)
Szégyellem, hogy amikor a műtét közben, a kiemelés után felmutatta az orvos a maszatos babát a paraván mögül, én annyira kába voltam, hogy csak automatikusan, udvariasan mosolyogtam egyet (mert ilyenkor így illik…), de teljesen üres voltam agyban.
Szégyellem, hogy amikor pár perc múlva bebugyolálva visszahozták a lányomat, akkor sem éreztem semmilyen katarzist, hogy végre láthatom ŐT. Megsimogattam a buksiját, de őszintén szólva akárkinek lehetett volna a babája, fel sem fogtam, hogy ő az enyém.
Fáj, hogy nem tudtam kitolni a babát. Hogy megakadtunk az utolsó száz méteren.
Sokan mondták már, hogy nem rajtam múlott. Meg, hogy az egészségünket tartották szem előtt az orvosok. És azt is tudom, hogy száz évvel ezelőtt egy hasonló szülésbe akár bele is haltak az asszonyok – háborítatlan, természetes szülés ide vagy oda.
Mégis legbelül fáj, amikor idealisztikusan ábrázolt képek jönnek velem szemben a neten. Ahogy a nők ugyan jajgatnak, összeszorítják a fogukat, de pár perc múlva már földöntúli mosollyal fogják kezükben a babájukat, akit ŐK MEGSZÜLTEK.
Mert belőlem végül is csak kivették…
U.i. Tudom, hogy most sokan azt fogjátok írni, ne szégyelljem magam emiatt, és, hogy a szülés fáj, semmi rossz nincs az epidurálban. És a császármetszés sem szégyellni való. A poszt leginkább azért született, hogy kiírjam magamból azt, ami fáj, ezzel is segítve a belső regenerálódást. Mindemellett, ha megosztjátok ti hogyan éltétek meg a saját szüléseteket (legyen természetes vagy akár császár), azt megköszönöm, mert ez mindig erőt ad.
U.i. 2: Megnyugtatásul közlöm, hogy a szülést követően végiggondoltam, és úgy vagyok vele, szülnék szívesen másodikat is, ezek az élmények nem tartanak vissza. Szerintem még felkészültebb is lennék lélekben. Szóval aggodalomra nincs ok.
Köszönöm, hogy olvasol. Csatlakozz hozzám a Facebookon is: katt ide! Ha érdekel, hogyan boldogulok az anyasággal, az AnyaKlikk blogon is megtalálsz.
Sajnálom ami a kislányoddal történt. Nagyon nagy lelki erőd lehet.
Ami a császáromat illeti, úgy indultam neki a szülésnek, hogy akárhogy lesz úgy lesz jó. Ehhez képest most mégis érzek egy kis fájdalmat. De szó sincs róla, hogy állandóan ezen keseregnék, csak muszáj volt magamból kiírni. Mert amikor látok egy fotót egy szülésről összeugrik a gyomrom. Ebből tudom, hogy foglalkoznom kell a dologgal és nem a szőnyeg alá söpörni.
Nagyon érdekes gondolat az, amit a szülésznő mondott, köszönöm, hogy megosztottad velünk.
Egyetértek Mariannal, nincs jó és rossz szülés. Szülés van, ami egy olyan folyamat, ahol a végeredmény a lényeg, az a legfontosabb, azon lehet aggódni. De hogy a folyamat hogy zajlik le, az a végeredmény szempontjából nem lehet kardinális kérdés. A szülésre való lelki felkészülés során inkább “forgatókönyvekben” kellene gondolkodni. A v1 lehet az “ideális” szülés, természetesen, háborítatlanul, de fel kell állítani további változatokat is. Vannak, akiknek tényleg “könnyű” szülésük van, gyorsan, viszonylag kisebb fájdalmakkal. És vannak olyanok, akiknél út közben derül ki, hogy valami nem úgy alakul, vagy a vajúdás, nyomás során annyira kimerül, hogy nem bírja tovább, vagy akár már szülés előtt kiderül, hogy nagyobb kockázata lenne a természetes szülésnek. Ez nem “alkalmatlanság”, ez alkati és aktuális állapotbeli különbség, ezen kár keseregni, és utólagosan sem szabad hibáztatni magunkat, vagy, ahogy sild is írta, megbocsájtani magunknak. Megbocsájtani olyan dolgokért szoktak, ahol direkt rosszul, hibásan csinálok valamit, vagy teljesen rajtam múlik valami, és elrontottam. Itt nem erről van szó, és ezt kellene elfogadni. Örülni kell neki, hogy már olyan időket írunk, amikor az alkatilag kevésbé alkalmas nők is világra tudják hozni a gyermeküket, vagy vészhelyzet esetén is ott a kórházi személyzet, hogy segítsen mégis egészségesen világra hozni a gyermeket.
Végtelenül Nő, értem, hogy mit érezhetsz, és azt is értem, hogy időnként jó kicsit kipanaszkodnia magát az embernek, hogy nem az ideális forgatókönyv szerint sikerült valami. De úgy gondolom, túl sokat nem szabad keseregni ezen, vannak és lehetnek az életben (és akár terhességek, szülések során is) ennél sokkal nehezebb helyzetek, ahol akár jogosan lehet az ember lánya dühös, kétségbeesett és csalódott, hogy nem úgy alakult, ahogy ideálisan elképzeltük.
Sajnos tudom, miről beszélek, a terhességem a második gyermekemmel, a szülésem és az utána következő időszak tényleges gyásszal végződött, de idővel ezt is el tudtam helyezni magamban, és nem hibáztatom se magamat, se mást azért, hogy így alakult. (Ezzel persze nem azt akartam mondani, hogy a Te csalódottságod kisebb az enyémnél, csak érzékeltetni szeretném, hogy ilyen helyzetekben nézzük az egészet messzebbről, egy más perspektívából, máris másképp érezzük magunkat mi is. Gondolhatnám magamról én is, mennyire szerencsétlen vagyok, de aztán jobban belegondolva arra jutok, szerencsés vagyok, hogy megismerhettem a lányomat, és hogy mennyit alakított rajtunk ez a helyzet, mennyit tanultunk belőle, mennyit gazdagodtunk általa.) És most abbahagyom, mielőtt túl sok lennék… 🙂
Szép hétvégét!
Nem teljesen mindegy hogy csaszar vagy hagyomanyos? Miert kell ennyi jelentoseget tulajdonitani ennek? 3x szultem, hagyomanyosan. Mindegyiknel szakadtam, a harmadik fajt a legjobban, de amikor az orvos mondta, ha sokaig vacakolok, es nem nyomom rendesen, akár baj lehet belole, tehat a baba serulhet, ez utan rogton kinyomtam. 7 honapig fajt a jaras, a labam, a medencecsontom, de ma mar 8 honapos az en dragasagom 🙂 A babam kulccsontja eltort szules kozben, de nem sirt emiatt, es tunderi kisbaba, a legaranyosabb a vilagon 🙂 Szoval inkabb csaszar, mint egy hagyomanyos szules miatt serult (pl. oxigenhianyos) kisbaba. Orulj inkabb annak hogy egeszseges a babad es ne foglalkozz ilyen jelentektelen dolgokkal.
Én kismama, babás és gyerekjóga oktató, Franciaországban bölcsődepedagógusként írok. Annyit tennék hozzá, hogy a”természetes” szülés irányzat, aminek egyébként én is híve vagyok, egy veszélyt rejt magában. Mégpedig azt, hogy kétfelé osztja szülések világát : Jó és Rossz szülésekére. A természetes jó, a nem természetes nem jó. Hozzám több kismama járt, akinek végül császármetszéssel jött világra a babája, és én azt szeretem mondani, hogy ez a Ti történetetek. Sem nem jó, sem nem rossz. Egy út, amin együtt így mentetek végig. Szerintem a fontos, hogy ez is egy szép és megható történet, hiszen élet született belőle. Az hozzá kapcsolódó érzelmeket sem jó “pozitív” és “negatív” kategóriába sorolni. Csak megnevezni, “elmesélni” és elfogadni.
Szerintem erre az idealizálás dologra minden kismamákkal közelről és távolról kapcsolatban lévő embernek vigyáznia kellene. Mindezt egyébként jóga segítségével “természetes” úton és epi nélkül szült anyaként mondom. És nagyon egyetértek “tapsifüles” posztjával.
Egy francia szülésznő mondta egyszer, hogy szerinte a természetes szülés nem létezik. Azért mondta, mert a természet kategóriába szerinte az állatok tartoznak. Az embert a kultúra világában sorolta. Nekünk minden “természetes” testi folyamatunkhoz kapcsolódik egy lekli folyamat és lenyomat is. Egy történet, ami a mi élettörténetünk. És ezt mindenki saját maga írja legjobb tudása szerint.
Üdvözlettel.
Köszönöm szépen, hogy megosztottátok velem a gondolataitokat. Valóban azt gondolom, hogy a legfontosabb a kettőnk egészsége, és maximálisan egyetértek az orvosom döntésével. Azonban jól esett egy kicsit keseregni és kiírni magamból, de jó tudni, hogy nem vagyok egyedül. Nagy ölelés nektek! ❤
Szia!
Nagyon jó volt olvasni az írásodat, bár átérezni nem tudom, abszolút megértelek!
Nekem eddig 2 szülésem volt, mindkettő természetes úton, és óriási szerencsémre az első babám 3,5 a második 1,5 óra alatt született meg. A szülésznő szerint az ilyen intenzív szülés, pont a gyorsasága miatt rendkívül megterhelő. Bár nálunk családi vonás, hogy mindenki könnyen szül, édesanyám volt aki felkészített a legrosszabbakra. “Csodálatos élmény kislányom, nincs hozzá fogható, de iszonyúan fáj, soha az életben nem fog fájni semmi annyira mint az.” És igaza volt, természetesen, minden tekintetben egyet értek azzal, hogy nincs hozzá fogható.
De nyugtasson meg a gondolat, hogy én is pontosan ugyanúgy éreztem amikor a kicsiket a hasamra tették, ahogy te is írtad. Boldog voltam, hogy végre túl vagyok rajta, és hogy végre nem fáj. Anyai érzés egy cseppnyi sem támadt bennem, csak magamra tudtam gondolni. Magamat sajnáltam és próbáltam összeszedni az erőmet. Órák teltek el, míg örömmel tudtam a babáimra nézni, akkor mikor másodjára láttam őket. A véleményem azokról a szülés utáni boldog mosolyokról pedig; azok az anyák inkább épp fellélegeznek a nehéz órák, gyötrelmes kínok után, mintsem, hogy a fél perce megszületett gyermeküknek örülnének.
A másik fontos gondolat pedig; manapság mindenki hangoztatja a természetes szülés fontosságát, gondolok is arra, hogy különböző pozíciókban, vízben, állva, négykézláb és még ki tudja hogyan vajúdjanak a nők. Ahogy jól esik. Kérem nekem egyféle képpen esett jól: fekve a szülőágyon, felhúzva a lábam, úgy ahogy már sok száz éve az orvosok is csinálják. Nem bírtam állni, azt hittem összeesem, a víz gondolatától a hideg is kivert, a kádba bemászni sem tudtam volna, a gumilabdára nem bírtam ráülni, a gátmasszázstól azt hittem megőrülök. Nem kértem semmit csak, hogy fekhessek. Szép lassan ezt a szülésznő is megértette, és békén hagyott… Így szültem tehát, a régi jó öreg módszerrel, és ma sem csinálnám másképp.
Összességében pedig a szülésnél, születésnél egyetlen dolog van ami mindennél fontosabb; az anya és a baba egészsége, élete. Innentől pedig mindegy, hogy hogyan csak épségben csináljuk végig a legcsodálatosabb dolgot a világon, a születést! 🙂
Szép napot mindenkinek!
Teljesen megértelek, ugyanígy éreztem. Hasonló okok miatti császár után. Mintha a saját akkori gondolataimat olvasnám.
Talán vigasz a gyászban, hogy tudod, nem vagy ezzel egyedül.
Szabad így érezni, szabad elgyászolni az elképzelt szép szülést, ettől nem leszel rossz anya.
Hidd el, idővel megbocsátasz majd magadnak.
Az idő sok sebet begyógyít és egy távolabbi perspektívából majd más fényben látod a történéseket.
Talán segít a feldolgozásban, ha a kisbabádnak is kisírod magad és elmondod, ami fáj ebben, a kettőtök történetében.
Magadra ne legyél mérges. Nem tudom, mi indokolhatta, hogy mindenáron beindítsák Nálad az orvosok a szülést, ez egészségügyileg indokolt volt-e. Simán benne van a pakliban, hogy még nem indult be igazán a szülésed, de a dokik “túl akartak esni rajta”. A lényeg ilyenkor az, hogy átadhatod az irányítást a szakembernek, de tudjál róla, hogy mit miért csinál, kikérje a véleményed, tájékoztasson megfelelően. Ehhez persze meg kell találnod azt a kórházat/orvost/szülésznőt/dúlát, akiben megbízol és át mered adni nekik az irányítást, ha a helyzet úgy hozza.
És leírom Neked is – mi az, hogy tökéletes szülés? Véleményem szerint a tökéletes szülés az, hogy egészségesen világra hozod a gyermekedet. Hogy ez az “ideális” körülmények között történik-e, vagy valamilyen beavatkozással, az eltörpül amellett, hogy van egy gyönyörű és egészséges gyermeked. Próbáld meg elengedni ezt a negatív érzést, és helyette add át magad az anyaságnak, mert amit most átélsz, az a csoda (minden kakis pelussal, babasírással, bukással és kialvatlansággal együtt). 🙂
2 hete született meg a második gyermekem, a második császár.. És nem lehet elmondani, hogy milyen szomorúságot, csalódottságot érzek, sokkal inkább, mint az elsőnél, pedig elvileg boldognak kellene lenni.. Ordítani tudnék, mert lehetett volna másképp is, megszülhettem volna őket, de gyáva voltam, az orvosoknak meg ez volt az egyszerűbb. És a legfájóbb, hogy egyik gyerekem sem indult el magától, a másodiknál éreztem először életemben fájást, burokrepeszts és 5 óra folyamatos oxitocin után volt az első enyhe fájásom.. Nekem még a vajúdás sem ment egyedül, még gyógyszerrel is alig… Próbálom magam összeszedni, de a gyerekeim születése mindig csak fájó emlék lesz, ahol elbuktam, kudarcot vallottam, rossz döntéseket hoztam, s soha nem tudok magamnak megbocsátani.
Teljesen ismeretlenül írok, az nlc-n láttam meg az írásodat, szintén császárosként (ráadásul dupla) ragadtam billentyűzetet.
Úgy érzem, itthon a terhesgondozás során nem csak a habos-babos dolgokat kellene elmondani a kismamáknak, hanem a “rideg” valóságot is – igen, van, amikor nem jön ki magától, vagy hirtelen valami probléma lép fel, és akkor muszáj a császár. És el kellene mondani a kismamáknak azt is, hogy ez ilyenkor természetes, és nem szabad kudarcként megélni, ez ugyanúgy szülés, még akkor is, ha “elveszíted” a kontrollt a szülésed, a tested felett, mert átadod olyan szakembereknek, akik segítenek neked. Én soha nem éreztem kevesebbnek magam a császárokért, bár én mindkettőnél tudtam már az utolsó trimeszterben, hogy egészségügyileg teljesen indokolt (elsőnél faros maradt, és nagy volt a buksija is a fiamnak, másodiknál pedig a 3. trimeszterben kiderült egy nagyon komoly szívzűr a lányomnál, ami miatt indokolt volt, hogy a természetes szülés “traumájának” ne legyen kitéve). Egy szó mint száz, a terhesgondozásnak tartalmaznia kellene egy “nem várt fejlemények” felkészítő szakaszt is éppen azért, hogy ne érjen váratlanul az, ha a szülés közben valami nem úgy alakul, ahogy a nagy könyvben le van írva. És ne szégyelld a császárodat, ne ostorozod magad, inkább örülj a gyermekednek, és raktározd el magadban ezt a szülési tapasztalatot ahhoz, hogy az esetleges következő szülésnél már ne érezd kellemetlenül magad ilyen helyzetekben.
Szépséges napot!