Vajon elég jó szülő leszek?

Oké, összehozni sem volt egyszerű feladat, na de vajon milyen lesz felnevelni? Hamarosan világra jön a kislányom, és egyre többet foglalkoztat a kérdés miszerint milyen szülő is leszek én. Jó, rossz, közepes? Hogyan legyek elég jó?

Bruno Bettelheim, pszichoanalitikus által évtizedekkel ezelőtt megalkotott fogalom, az elég jó szülőség gyakorlatilag annyit tesz, hogy folyamatosan figyeljük a gyerekeinket, hogy az igényeikhez, érettségükhöz képest alakítgassuk őket. Vagyis nem a tankönyvből nevelünk, nem holmi statisztikai sztenderdek alapján, és nem támasztunk sem magunkkal, sem velük szemben irreális elvárásokat és legfőképp nem akarunk tökéletesek lenni. (Mondjuk Bettelheimről felröppentek olyan hírek is miszerint maga is agressziót alkalmazott az intézetébe kerülő gyerekekkel szemben, úgyhogy nem tudom, higgyek-e neki…)

Létezik tökéletes anya? (Kép: Thomas Hawk, Flickr)

A tökéletességnél én azért megállnék egy szóra. Azt hiszem, minden egészséges elmeállapotú ember úgy véli – még ha nem is (mindig) mondja ki -, hogy amit ő tesz, az a legjobb. Ha mélyen magunkba nézünk, tagadhatatlan, hogy sokszor gondoljuk mások cselekedeteiről, világról alkotott véleményéről hogy azok kisebb vagy nagyobb arányban tévesek, bezzeg mi sokkal jobban csináljuk, tudjuk.

Ez az emberi tulajdonság valószínűleg a túlélésünk kulcsa, hacsak nem visszük túlzásba. Igen nehéz úgy élni, hogy folyamatosan ostorozzuk magunkat, amiért mindent elszúrtunk. Kell egy kis egészséges magabiztosság.

De ám legyen, a perfekcionista késztetéseket szülőként sutba kell dobni.

Őszintén szólva, kissé tartok attól, hogy ha majd hazahozzuk a picit a kórházból, akkor a szépen rendezett lakásunkban (no meg az én rendezett elmémben) elszabadul a pokol, mert a szoptatás-pelenkázás-altatás háromszögének bűvöletében élve nekem már nem lesz erre úgy energiám, mint most. És akkor az újszülött még nem is dobálja szét a cuccait, mint egy egy-kétéves: akkor aztán tényleg lőttek a rendnek.

Ez persze csak a jéghegy csúcsa. Mivel sosem volt igazán tapasztalatom csecsemővel, nem tudom, hogyan kell rendesen megfogni, pelenkázni, etetni, büfiztetni, mosdatni. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a köldökcsonkot is ápolni kell, és ha koszmós lesz a fejecskéje, azt is. A másik nagy félelmem az öltöztetés. Mégis hogyan kell öltöztetni egy bébit? A 25 fokos panelben elég lesz a body? Kell a rugdalózó is meg a plusz takaró? Nem fog fázni? Nem lesz túl melege?

Mi van, ha belázasodik? Mi van ha nem eszik/kakil eleget?

Egyáltalán mit és hogyan kell egy gyerekkel csinálni?

Tudom, erre vannak a nagyszülők, a barátok, no és persze a szakmai gárda: a csecsemős nővérek, a védőnő, a szoptatási tanácsadó és a gyerekorvos.

A gond csak az, hogy mindenki mást fog mondani; már most mást mondanak. Azt hiszem annak a kolléganőmnek van igaza, aki azt mondta, hogy nézzek ki magamnak egy embert, akiben bízok és csakis az ő tanácsára hallgassak, mert különben megőrülök.

Apropó tanácsok. Már jó ideje tanulom, hogy kéretlenül ne adjak és ne is fogadjak tanácsot. A lehető legrosszabb, amikor az ember csak áll, elmesél valamit és a másik fél elkezdi osztani az észt – még ha jóindulatból is. Sokszor én sem veszem észre, és sokszor mások sem veszik észre, hogy nem tanácsot kért a másik, hanem csak megosztott egy élményt, vagy csupán elsírta a bánatát, mert éppen jól esett neki. Résen kell lenni: a panaszkodás nem jelent mindig segítségkérést. Erre szokta azt mondani az én bölcs férjem, hogy “nem köteles gondolatot olvasni”. Vagyis ha baj van, ha valamire szükség van, azt közölje érthetően a másik fél, ne célozgasson.

Egyébként mi nők talán hajlamosabbak vagyunk a megmentő szerepében tetszelegni, és kéretlen tanácsokkal ellátni a másikat. Talán a legjobb technika annak kiszűrésére, hogy kell-e segítség vagy sem, ha kerek-perec megkérdezzük: segíthetek és ha igen, miben, hogyan?

Azt gondolom, ez a gyereknevelésre is érvényes. Számomra igen tanulságos volt a munkahelyemen eltöltött utolsó pár hónap, amikor régi és új kollégákat tanítottam be. Rá kellett jönnöm, hogy nem foghatom állandóan a kezüket. Hagyni kell őket hibázni, hagyni kell őket felfedezni a saját maguk metódusait (mert egyáltalán nem biztos, hogy az enyém a legjobb). Pont, mint egy kisgyereknél. Ha látom, hogy át akar fordulni a hasáról a hátára, akkor nem rohanok egyből oda hozzá, hogy megfordítsam. Mert így elveszem tőle a felfedezés és a siker élményét. Ráadásul hátráltatom abban, hogy magától tanuljon, csináljon valamit. Nehéz lesz megállni, de nem szerencsés helikopter-szülőként ott köröznöm fölötte.

Honnét tudom, hogy mikor és mennyi segítségre van szüksége? (Kép: Abi Porter, Flickr)

Persze a gyerek terelgetésében, nevelésében nagyban szerepet játszik az én saját személyiségem is. Sokan savazzák A suttogó titkai c. könyvet, azonban a szerző számomra elvitathatatlan érdeme, hogy figyelembe veszi a modern kor körülményeit valamint azt, hogy ki milyen típusjegyekkel bír. Van például egy rövidke tesztje, melyben könnyedén el tudja a szülő helyezni magát a lezser-pedáns skálán, és ehhez képest tudja kialakítani a napi rutint. Noha nem mindennel értek egyet a könyvben, jó volt végre egy olyan olvasmányt találni, ami a felnőtt igényeit, szokásait is figyelembe veszi, és nem azt mondja, hogy mostantól rendelj alá mindent az anyaságnak, apaságnak (egyébként Szél Dávid pszichológus blogját, az Apaparát is ezért szeretem). Mindez persze azért lehet, mert az én személyiségem ezt jobban el tudja fogadni.

Egy a lényeg, a nagy zűrzavarban mindig az ön-azonos utat kell keresni. Nincsen jó vagy rossz megoldás, amíg szereted a gyereked és törődsz vele. Minden anya megküzd a gyerekével és a saját démonjaival: az is, aki hüvelyi úton szült és az is, aki császárral; az is, aki szoptat és az is, aki tápszerezik; az is, aki nem ad cumit a gyereknek és az is, aki cumit ad neki; az is, aki hordoz és az is, aki babakocsizik; az is, aki egy év után visszamegy dolgozni és az is, aki 3 évig gyesen marad.

Nincsen egy IGAZ út. Nagyon nehéz kiigazodni a sok cikk és jó tanács között, de ha megtalálod azt, amit, amivel te azonosulni tudsz, akkor az lesz a lehető legjobb, és neked sem lesz már (olyan sok) kételyed.

Csak majd jusson ez eszembe pár hónap múlva, amikor kész csődtömegnek érzem magam, amiért a gyerek csak üvölt és üvölt, és nekem már dunsztom sincs mi lehet a gond….