Félelemkeltés – mindannyiunknak van felelőssége

A minap találkoztam azzal a tweettel, amely azt kérdi: “Quentin Tarantino rendezi a 2016-os évet?”. Valóban egészen elképesztő és borzalmas események történnek a világban. A legjobb lenne egy lakatlan szigetre elmenekülni (egyedül), és békében élni tovább (egyedül). Mert ahol emberek vannak ott mindig előbújik a gonosz és a rettegés. Azt hisszük, ezek rajtunk kívül álló dolgok, mert mi bezzeg jók vagyunk. Pedig igenis felelősségünk van a félelemkeltésben.

(Kép: Pixabay)

Dráma, dráma, dráma

Nem fogok újdonságot mondani most sem (meg egyébként is elmondtam már): az emberek szeretik a drámát. A sokkoló, meglepő, provokatív és ijedelmet generáló címekre kattintanak a legtöbben. Ezt minden blogtársam tudja. Élünk  – néha talán vissza is élünk – ezzel az emberi tulajdonsággal. 

Az olvasók szeretnek tragédiákról, családi perpatvarokról, felháborító történésekről olvasni. A legalapvetőbb emberi érzelem közé tartozik a düh és a félelem. Erre nagyon jól lehet apellálni. 

De ne higgyük, hogy a félelmet látszólag sutba vágó, ömlengős írások sokkal jobbak. Ezek is éppen ugyanúgy a dráma-faktort lovagolják meg.

Én is mindig bedőlök az ilyennek.

Tegnap egy ismerősöm megosztotta egy francia pszichológus írását, aki a július 14-ei nizzai merénylet után felállított válságstáb tagjaként kezel traumás pácienseket. Kb. 2 percig lelkesedtem, hogy én bizony ezt lefordítom, és kiteszem a blogra. Valami kis hang az agyam egyik rejtett zugában azonban visszahúzott. 

A pszichológus hölgy a saját Facebookjára kitett szövegben arról ír, hogy micsoda hősökkel találkozott az elmúlt napokban, akik visszaadták a hitét az emberiségben. Mesél egy asszonyról, aki a kétéves kislányának azt mondta, hogy egy hatalmas bújócskában vesznek éppen részt, azért kell egy órán keresztül futni és bujkálni. És mesél arról a kamaszlányról is, aki inkább lemaradt a baráti társaságától csak, hogy egy ismeretlen 10 éves kislány kezét fogva fusson jóval lassabban. 

Ezek tagadhatatlanul torokszorító történetek.

De valami nem stimmel. Tényleg kihasználunk egy tragédiát azért, hogy néhány száz lájkot begyűjtsünk a Facebookon? Mi több: heroizáljuk egy rettenetesen szomorú esemény résztvevőit, akik, ha választhattak volna, valószínűleg inkább kihagyják ezt a bulit? 

Ez nekem abszurdnak tűnik. Valahogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek a közösségi felületen megosztott írások is a félelem energiáit etetik. El lehet érzékenyülni, könnyezni lehet, a jót a rosszal szembe állítani. Ez is a hisztéria része. Csak a csomagolás szebb.

Újra kell gondolnunk a világunkat

Ahogy a Le Monde egyik újságírója, Laurent Bigot írja egy pár napja megjelent cikkében, a terrortámadások utáni politikai és sajtóhisztéria – amely az érzelmeket lovagolja meg – kiváló visszatükröződési felületet nyújt a terrorizmusnak. Tovább generálja ugyanis a félelmet.

A szemtanúk vallomása és a médiában megjelenő képek – Bigot szerint – sokkal inkább a voyeurizmus határát súrolják, mintsem az információ-adást szolgálják. Ez már nem híradás, ez már színházi rendezés. Ilyen helyzetben a hiteles informálás azt kívánná meg, hogy a nézettség hajszolása háttérbe kerüljön. Már-már azt hihetnénk, hogy a terroristák jobban profitálnak a gyengeségeinkből, mint mi az övükéből.

A félelem egy csodálatos üzlet lett. A sajtó boldogan adja oda magát neki, a szakértők gombamód szaporodnak, a politikusok háborús vezéreknek képzelik magukat. A hisztéria meghódította Franciaországot.

Minden megszólalásban felsejlik a megtorlás törvénye, az állati ösztön törvénye, a bosszú törvénye. Gandhi azt mondta, hogy a szemet szemért elv miatt az emberiség vakká fog válni. Már most az. A válaszunk a háború. Ugyanaz, mint a terroristáké.

(Kép: Pixabay)

Az újságíró megemlíti a publicisztikájában azt is, hogy Franciaország 5000 katonát küldött Maliba harcolni, azonban csak egyetlen egy diplomatát, hogy a békét építse. Milliárdokat képes a kormányzat háborúkra költeni, de vajon képes lenne ugyanennyit kiadni a békére és az oktatásra is? 

(Teljes cikk itt)

A háború az egyetlen út?

A férjem szerint nem lesz más megoldás. Az embereknek elegük lesz.

Hiába a sok békés muszlim, egy idő után mecsetek fognak égni Nyugat-Európában, arabokat fognak megverni, lelőni az utcán, jönnek a gettók, a kirekesztés. Pedig az összes muszlim lakosság egy piciny ezreléke csak bajkeverő, terrorista. De másként nem lehet ezt megoldani. Szenvedni fogunk mindannyian.

Eszembe jutott egy tíz évvel ezelőtti eset, amikor egy külföldi baráti társasággal verekedésbe kerültünk a budapesti éjszakában. Az akkori barátom és egy másik srác igencsak felöntött a garatra, vidám részegek voltak. Egy ismeretlen férfi azonban beléjük kötött az utcán – talán a könnyű prédát látta bennük. Kis híja volt, hogy nem esett egyikőjük sem úgy a padkára, hogy betörje a fejét és életveszélyes sérülést szenvedjen vagy, hogy előkerüljön egy kés a támadójuk részéről.

Hívtuk a rendőröket, nem jöttek ki. A sok-sok taxis közül csupán egy volt hajlandó megállni. Ebbe tudtam betuszkolni a barátainkat. Addig tartottam magam míg haza nem értünk. Akkor viszont zokogva rogytam le a fürdőszoba padlójára. Minden porcikám remegett. Az elkövetkező napokban igen nehezemre esett kimenni az utcára. Féltem, hogy bármikor újra megtörténhet. 

És ez még csak egy piszlicsáré utcai verekedés volt. Nem egy terrormerénylet. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet most a túlélőknek. 

Persze, hogy elgondolkodtam én is, a nagy pacifista hozzáállásomban, hogy mi lett volna ha egy ismerősöm hal meg múlt héten Nizzában? Vagy pár hónappal ezelőtt Brüsszelben? Ugyanúgy azt gondolnám, hogy a bosszú nem megoldás?

Őszintén? Nem tudom. 

Azt tudom, hogy a félelem félelmet szül. Lehúz, mint egy spirál. És azt is tudom, hogy a megtorlás senkinek sem lesz jó. Sosem volt az. Ha visszatekintünk az emberiség több ezer éves történelmére, egészen azokig az időkig, amikortól már vannak írásos emlékeink, úgy világosan láthatjuk, hogy alig volt pár olyan évtized a világban, amelyben totális béke honolt.

(Kép: Pixabay)

A terror és a félelem nem új keletű dolgok: bármennyire is könnyű lenne azt hinni, hogy most sokkal rosszabb világban élünk, mint elődeink. Igazából nem változott semmi sem. Pontosan ugyanilyen intoleránsak voltunk mindig is egymással szemben. Pontosan ugyanígy klikkesedtünk, törzsekbe és szervezetekre tömörültünk, hogy harcolhassunk a gonosz ellen. Semmi sem változott.

De vajon miért dobja újra és újra ezt a helyzetet a történelem gépezete? Miért kell mindig a dráma?

Nem is tudom, néha az az érzésem, hogy addig kapjuk ezt amíg rá nem jövünk, hogy a szeretet az igazi és egyetlen parancs.