Van-e értelme a meddőséggel folytatott harcnak? A kérdés nem költői. Nagyjából minden ötödik, párkapcsolatban élő és gyermeket tervező nő felteszi magának. Hol sóhajtva, hol sírva, hol rezignáltan. Számomra – bármilyen hihetetlen – volt értelme a fogantatási problémáknak és a küzdelemnek. Hiába van most boldogság, nem feledem, honnan jöttem.
Szögezzük le az elején: mindenkinek más az útja, és minden párnak, nőnek mást tanít a meddősége. Vannak persze visszaköszönő történetek és érzések, de ezt az utat mindenkinek magának kell megjárnia. És sajnos azt sem tudhatjuk előre, hogy ki küzd csak ideiglenessel ezzel a problémával és ki az, aki végül gyermektelenül éli le az életét.
(Kép: Pixabay)
Ennek ellenére hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. Jómagam úgy érzem, nagyon másként vágok bele az anyaságba, mint, az, akinél hipp-hopp összejött a baba. Nem leszek tőle sem jobb, sem rosszabb. Viszont picit másként állok a dolgokhoz, mintha már az első próbálkozással teherbe estem voltam.
Volt időm gondolkozni, na.
Lazább lettem
Ez elsőre talán furán hangzik, hiszen a fogantatási problémák, vizsgálatok és beavatkozások hihetetlen görcsöt és frusztrációt okoznak. Sok-sok energia és lelkierő szükségeltetik hozzá. Egy meddő nő folyamatosan monitorozza magát. Méri reggelente ébredésnél a testhőjét, nézi a méhnyanyák állagát, sorra csinálja az ovulációs teszteket, szex után tíz percig szigorúan gyertyába vágja magát. Aztán a ciklus második felében pedig izgul, hogy vajon megjön-e vagy sem. Mindez nem éppen a lazaság malmára hatja a vizet.
A kezdeti, pár hónapig tartó feszültség és mélypont után azonban én mindezekkel felhagytam. Egyszerűen elegem lett (na jó, a méhnyaknyákomat sosem vizsgálgattam, bevallom). Nem bírtam tovább, túl nagy volt bennem a kudarc érzése.
Alapjáraton is eléggé kontroll-mániás vagyok. Erről sokat írtam már a blogomon. Talán ez volt az első tulajdonságom, amin tudatosabban kezdtem el dolgozni. Tudtam, hogy nincsen ez így jól. Hogy mindent, mindig kontrollálni akarok. Hogy mindenre van A és B tervem, sőt még C is. Hogy szinte állandó teljesítmény-kényszer alatt élek. Be kellett látnom, hogy az élet bizonyos területein ez igencsak pozitív tulajdonság, azonban nem szabad mindenhová bevinnem.
Az a bizonyos másfél év megtanított arra, amit 30 év alatt nem sikerült észrevennem, illetve csak részben. Tudniillik, a természet és a sors sokkal jobban tudja. Nem lehet mindig agyból és akaratból élni.
Teret kell hagyni a spontaneitásnak, a hitnek és az alázatnak. Ha ez sikerült, ellazulsz. Innét tudod, hogy jól csinálod.
(Kép: Pixabay)
A terhességem elején nem volt mindig könnyű: sokszor kellett magamban tudatosítani, hogy minden rendben van. Persze, hogy aggódtam. Minden kismama aggódik, hát még egy meddő nő. De aztán bevillant: annyi mindenre tanított már a gyerek meg nemléte, hogy látnom kell, ez már nem rajtam múlik.
Nos, továbbra sem vagyok egy földtől elrugaszkodott művészlélek, hiszen nem véletlenül kaptam a kontroll-mániámat sem a batyumba. De nem akarom túlizgulni a várandósságot. Nem vettem magamnak itthonra szívhangfigyelőt, nem várom tűkön ülve az ultrahangokat, hogy végre láthassam a babámat, nem járok feleslegesen babamozira, hogy folyamatosan lessem a magzatot. Egyszerűen azt érzem, hogy az idő 80%-ban hagynom kell “élni”, fejlődni a gyerekem (nem állandóan simogatni a hasam, meg beszélni hozzá, direkt megmozgatni őt), a fennmaradó 20%-ban pedig foglalkozom vele, kapcsolódom hozzá lélekben. Ennél nem kell több a terhességem mostani szakaszában.
Ő már most egy külön entitás, hiába él bennem, nem akarom őt bekebelezni.
Feloldottam jó néhány lelki gátat magamban
Már a kezdetektől kerestem a lelki okokat, dolgoztam magamon. Meditáltam, elmentem Avivázni, voltam családállításon, jártam lelki segítőhöz, agykontrolloztam. Jó párszor kibillentem a komfortzónámból, de kellett ez is, hogy a szívemmel is lássak, ne csak a szememmel.
Az Aviva közelebb vitt a testemhez és a női szerveimhez. A lelki segítővel is a nőiesség és a szív témakörét jártuk körül. Egy pránanadis kedves ismerőssel pedig meditációkat végeztünk az elmém lenyugtatására és a blokkok oldására. Az agykontroll segítségével pedig megtanultam jobban irányítani az intuíciómat és figyelni a testemre.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mik tarthatnak vissza lelki szinten a teherbe eséstől. Be kellett valljam magamnak, hogy vannak félelmeim az anyasággal kapcsolatban. Volt olyan időszak amikor betegséget betegségre halmoztam. Nyilván komoly összefüggés volt a lelki állapotom és az egészségem között.
Ahogy boncolgattam magamban a nőiesség témakörét úgy nyíltam ki. Hét évnyi párkapcsolatban élés után erre azt hiszem szükség is volt. Nem akartam, hogy a gyerekprojekt miatt robotokká váljunk, akik csak meghatározott időben és pózban csinálják. Egy idő után elengedtem ezt a témát. És láss csodát, pont akkor, amikor még gondolni sem gondoltam az ovulációm időpontjára, bumm, teherbe estem 🙂 Szóval, éljen a spontaneitás!
(Kép: Pixabay)
(Újra) megtaláltam az egyensúlyomat
Számomra mindig is az írás volt az az eszköz, amiben ki tudtam élni magam, ami segített feldolgozni a velem történteteket. Tizenéves korom óra írtam naplót. De írtam magamnak mesekönyveket és számtalan egyoldalas regényt is, amelyeket végül sosem folytattam.
A gyermek iránti vágyódás és a meddőség körüli gondolatok miatt kezdtem el blogot írni. Már az elején direkt nem csak a babára koncentráltam, hanem magamra, a NŐ-re. Ezért lett Végtelenül Nő a blogom címe.
Szépen lassan megnyíltam az olvasók felé, elkezdtem olyan témákat is behozni, amelyeknek nem volt ugyan köze a meddőséghez, de mélyen megérintettek engem. Volt, amikor nagyon rágörcsöltem, és volt, amikor könnyeket fakasztottam, talán egy kicsit reményt is adtam. Ebben az egészben megtaláltam az egyensúlyomat, azt, aki vagyok. Sokszor persze más szemüvegen látom a világot, nem illeszkedem bele a főáramba. De mit tegyek, ez vagyok én.
Az írás mellett egy coach is segített meglátni azt, aki és amilyen vagyok, hogy milyen játszmákat játszom. Ebből született egy elementáris írás (Üzenem a meddő nőknek ne legyenek áldozatok), majd a folytatása az áldozat szerepről (Miért is jó ez nekem?). Remélem, hogy ez a felismerés segít majd nekem a későbbiekben is, a szülés és a gyereknevelés kapcsán. Mert most már tudom, hogy ér segítséget kérni és elfogadni azt.
Sokszor keseredtem el. De sosem adtam fel. És most már látom, hogy mindez értem volt. Tanultam, jó sokat. Hát ezért volt értelme a harcnak.
Köszönöm, hogy olvasol. A blogom nem frissül mindennap, de Facebookon is tudsz hozzám csatlakozni, ott igyekszem aktívabb lenni és érdekességekkel szórakoztatni (no nem minden percben, csak a jó ízlés határain belül). Katt ide!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: