Az egyik legcsodálatosabb dolog az anyává válásban, hogy már a kezdetektől szoros kapcsolatban vagyok a babával. Tulajdonképpen már azelőtt üzent nekem, hogy pozitív lett volna a terhességi teszt.
A várandósságom 3. hetében még nem tudtam, hogy egy pici élet cseperedik a méhemben. Jeleket viszont már adott. Nagy álmodó vagyok, így talán nem is meglepő, hogy ezen a csatornán jöttek az üzenetek.
Azon a héten azt álmodtam, hogy a kisboltban vásárolok, de hányinger jön rám, mert terhes vagyok. Pár nappal később pedig azt, hogy egy szigeten élünk a férjemmel egy hatalmas márvány palotában. Egy rég nem látott – a valóságban egyébként várandós – barátnőm látogat meg minket a párjával. Körbevezetjük őket az otthonunkban, és a lány mosolyogva csak egy Szent Jakab kagylót ad át nekem. Mondván, ez a termékenység szimbóluma, most már én következek a sorban.
Sandro Botticelli: Vénusz születése
Furcsa álom volt. De ezt követte egy hajnali, félálomban támadt erős érzelmi hullám. Egy mondat zakatolt csak a fejemben; a semmiből jött és a semmibe ment: “nem akarok már soha többé szégyenkezni azért, mert gyermeket várok”. Olyan elementáris volt ez az érzés az álom és az ébrenlét határán, hogy majdnem sírtam.
Nem tudom pontosan, miért volt bennem ez a szégyenérzet a terhességgel kapcsolatban. Talán előző életbeli események következménye. Vagy talán egyfajta női kollektív tudatból merítettem mindezt. Hiszen hány és hány nő esett teherbe erőszak folyományaként, és szülte meg nem kívánt gyermekét? Hány és hány leánynak kellett eltitkolnia terhességét, mert nem volt még házas és a családja kitagadta? Hány és hány feleség fogant meg a szeretőjétől, a valódi szerelmétől a rákényszerített férje helyett?
Az a mondat, amely a fülemben csengett egy kőbe vésett fogadalom eltörlésének tűnt. Én már bizony le akarom tenni azt a terhet, hogy szégyenként éljem meg a várandósságot. Nem, határozottan nem akarok már szégyenkezni a gömbölyödő pocakom miatt.
Pár nappal később, amikor már több napot késett a havim, úgy döntöttem, hogy másnap reggel csinálok egy tesztet. Volt már ilyen máskor is, hogy csúszott a menzeszem, és olyankor reggel kialvatlanul pisiltem, várva a boldog eredményt. Ezúttal úgy aludtam éjszaka, mint a bunda. Noha reggel kipattantam az ágyból és siettem a mosdóba, mégis hatalmas nyugalom volt bennem. Nem fogalmaztam ugyan meg magamnak, de ez nem az esélytelenek nyugalma volt. Hanem a bizonyosságé. És bizony ott volt a plusz jel a teszten!
Mostanság is üzen néha a baba. Amikor a neveken morfondíroztunk, és átlapoztuk már az egész utónévtárat, egyik éjszaka, szintén félálomban (naná, mi másban?) bekúszott egy név a tudatomba. Aranyszínnel, csillogón. Előtte nem jött még fel ez a keresztnév soha, régebben sem említettem a kedvenc neveim között. Totál másokat mondtam. Most még is itt volt ez. Én pedig tudtam, hogy ez az A NÉV. A gyermek kiválasztotta magának. Férjemnek is határozottan tetszik, így napról napra biztosabbak vagyunk a választásban.
(Kép: Vanessa Porter, Flickr)
Mostanában sokat elmélkedem azon, hogy milyen világba születik a gyerekem. Egyik reggel a metrón – tőlem szokatlan módon – szentimentális hangulatba kerültem. A környezetemben ugyanis tiszta baby boom van. És ez jó. De vajon milyen világot kapnak ezek a gyerekek tőlünk?
Rövid időn belül kultúrák és vallások fognak – ismét – kőkeményen összecsapni. Tudom én legbelül, hogy ezek a kis lelkek pontosan tudják, hova jönnek. De vajon mi lesz a szerepük ebben a világban? És mi lesz nekünk, szülőknek a szerepünk? Mire tanítsuk őket egy ilyen világhelyzetben? Egyáltalán mi az ő tanulnivalójuk?
Mélyről jövő, borzongós érzés kerített hatalmába.
Aztán még ugyanezen a napon várt egy üzenet egy jó barátnőmtől – aki az én “szinkronlélek-társam” (szinte mindig minden hasonlóan történik az életünkben, most éppen egy napra vagyunk kiírva szülésre :-)). Azt írta, hogy volt egy nagyon érdekes álma az éjjel. A szülővárosában volt, mindenhol fekete ruhás, muszlim férfiak flangáltak. Háború volt, minden kifordult a helyéből. Robbantások, lövöldözések, terror és diktatúra. És egyszer csak összefutott velem és a férjemmel a vonatpályaudvaron. Mi ketten vígan, hátizsákkal felszerelkezve készültünk kirándulni egyet. Ő elképedve kérdezte, hogy mi lelt minket. Mire mi végtelenül bölcsen így válaszoltunk neki: mindez csak az elme hatalma, ha nem hisszük el, hogy bánthatnak minket, akkor nem is fognak bántani.
Nos talán itt a kulcs. És erre időről-időre emlékeztetnem kell magamat is. Azok vagyunk, amit elhiszünk (erről bővebben itt). Az elme hatalma határtalan. Ha én a gyermekemet arra kondicionálom, hogy a világot és egyes népeket veszélyesnek lásson, úgy is fog tenni. Félni és gyűlölködni fog. De ha megmutatom neki az érem másik oldalát is, talán a szeretet erősebb lesz.
Minél kevesebb gyűlölet lesz az új generációban, annál inkább el tudjuk kerülni a vérengzést. Én legalábbis szeretnék ebben hinni.
Aztán meglátjuk az utódom mire tanít majd.
Köszönöm, hogy olvasol. A blogom nem frissül mindennap, de Facebookon is tudsz hozzám csatlakozni, ott igyekszem aktívabb lenni és érdekességekkel szórakoztatni (no nem minden percben, csak a jó ízlés határain belül). Katt ide!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: