Könnybe lábadt szemmel nézem a brüsszeli terrortámadásról szóló híradásokat és képeket. Üvölteni volna kedvem. Ezeken a helyeken számtalanszor jártam. A ma reggel szétrobbantott reptéri váróban kismilliószor csekkoltam már be, rengetegszer ittam üdítőt a helyi kávézóban, miközben vártam egy rokonunk érkezésére. Brüsszel a második hazám.
(Kép: Lesoir.be)
2001. szeptember 11-én Brüsszelben éltem. Aznap délután első külön angolórámra mentem éppen. A tanárom sápadtan nyitott ajtót, a nappaliban a CNN szórta a borzalmas képeket az ikertornyokba irányított repülőgépekről. Futkosott a hideg a hátamon. A képek örökre beleivódtak a retinámba. Az angoltanárom folyamatosan Busht és a politikáját szidta. Így hívta őt: busi-nyuszi.
Másnap az iskolában a szokottnál csendesebb volt a hangulat. Szinte minden órán szóba kerültek a történtek. Letaglózva ültünk és nem hittük el, hogy ilyen megtörténhetett New Yorkban.
Oszama bin-Laden neve lepte el a sajtót. Később Amerika csapatokat küldött Afganisztánba. Komoly háború volt készülőben.
És hol voltak még akkor a migránsok…
Tisztán emlékszem, ahogy egy osztálytársnőmmel, Nicole-lal ülünk a sportpálya közepén a napsütéses időben, és azon kapjuk magunkat, hogy nem értjük a világot. Hogy egész egyszerűen az események kicsúsztak a kezünkből, semmit sem tudunk kontrollálni. Egyszerre fogalmaztuk meg: olyan érzés ez, mint amikor ülsz a moziban, és nézed a filmet. Nincsen ráhatásunk a történésekre. Azt hiszem, ez volt az az alkalom, amikor kamaszként rájöttünk arra, hogy mi csak a történelem mellékszereplői vagyunk.
Nicole zsidó volt. De egy szóval sem mondta soha, hogy dögöljenek meg az arabok. Sőt, soha senki sem mondta nekünk, hogy utálni kéne az afgánokat vagy éppen szaudiakat, bin-Laden miatt.
Egy olyan multikulturális városban, mint Brüsszel, ahol a lakosság 40%-a külföldi (diplomata vagy ideiglenes munkavállaló multi cégeknél), nem engedhető meg, hogy egymásra köpködjünk – éppen elég, hogy a flamandok fújnak a vallonokra.
Én ebben nőttem fel.
Látom persze, hogy valami nagyon nincs rendben. Valami nagyon elcsúszott. Ez már a 2005-ös párizsi külvárosi zavargásoknál is érzékelhető volt. De hol voltak még akkor a migránsok…
Sok szociológus foglalkozik a témával már tízen éve. Miért nem tudnak a második, harmadik generációs bevándorlók beilleszkedni? Őszintén, nem tudom. Sok magyarázat létezik. Talán a legkézenfekvőbb az, hogy valójában a befogadó országuk mégsem olyan toleráns, mint amilyenek mutatja magát. Mert Fatima nagyi kiváló volt bejárónőnek a 60-as években, de Mohammed, az unokája azért ne akarjon cégigazgató lenni.
Engem viszont egy olyan életbe dobtak bele fentről, ami egyértelműen a toleranciára és a másság elfogadására tanít. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen amikor a kulturális különbségek és a nyelvismerethiánya miatt kiközösítenek. Amikor minden szokás idegen. Amikor röhögnek rajtad és heccelnek, mert nem érted mit mondanak. De kitartottam és rájöttem, hogy az osztálytársaim éppen úgy féltek tőlem, mint én tőlük. Egész egyszerűen azért, mert más voltam. Más és gyenge. Könnyű préda.
(Kép: Flair.be)
A történetem persze jól végződött, ugyanis amint elkezdtünk érdemben kommunikálni egymással, rájöttünk, hogy mind ugyanolyanok vagyunk. Emberek.
A belga főváros ez tanította nekem: a sokszínűség gyönyörködtet, puhítja és kinyitja a szívedet.
Brüsszel most nagyon nehéz időket él. De nem adhatja fel!
Kommentek