A cím kissé költői, azonban első blikkre a válasz ez lenne: azért mert alkoholfüggő ember mellett élni állandó készültséget jelent, gyermekek és házastársak százezrei vannak folyamatos lelki és/vagy fizikai bántalmazásnak kitéve. Szerencsés az, aki ezt sosem éli meg. A rossz hír viszont az, hogy ma Magyarországon alig akad olyan család, aki nem ismerné az alkoholizmus a poklát.
Ha a kérdés mélyére megyünk, látnunk kell, hogy maga az alkoholbeteg is ugyanúgy szenved, mint a körülötte élők. Senki sem jókedvében kezd el inni – a saját sztorimat egyszer már elmeséltem (katt ide). Igen komoly pszichés és társadalmi okai vannak annak, hogy valaki a pohár után nyúl. És valljuk be, mindannyian vándoroltunk már a függőség határmezsgyéjén.
Mert olyan könnyű, amikor az ember felejt. Amikor éppen az evésbe, számítógépes játékokba folytja a bánatát, frusztrációját. Amikor azt érzi, hogy végre felszabadultan tud bulizni a drog és pia hatása alatt, gátlások nélkül.
Döbbenet, de Magyarországon tíz emberből egy át is lépi az alkoholfüggőség határait, és ott is marad. Jó sokáig – ha nem örökre.
De mit érez mindeközben a család? A feleség, férj, gyerekek vagy éppen a szülők?
(Kép: Pixabay)
Saját tapasztalatból mondom, hogy egy semmihez sem hasonlítható érzés lesz úrrá az emberen, amikor az alkoholista családtag közelébe kerül. Undorodik és fél tőle egyszerre. Legszívesebben kifutna a világból, csak ne kelljen látnia a saját hugyában fetrengő, artikulátlanul ordítozó, idegesen vihogó, homályos szemű emberszerűséget.
A gyerek nem tudja mire vélni a szülő hangulatingadozásait, fenyegetőzéseit. De a szagot, az alkoholista ember szagát egy örök életre megjegyzi. És ahányszor a buszon egy ilyen ül le mellé, önkéntelenül is elvörösödik, és elfordítja a fejét, talán még bele is rúg “véletlenül”, amikor leszáll. Legszívesebben leköpné.
Igen, az alkoholista családtagja dühös. Ha nincsen fizikailag megfélemlítve, akkor szitkok záporát zúdítja a másikra. Őt okolja minden bajukért – és valószínűleg részben igaza is van.
A házastárs már ezerszer otthagyta volna a függőt, de valamilyen megmagyarázhatatlan kötelességtudat mégis ott tartja mellette. Csak tűri és tűri a poklot. Bűntudata van. Talán saját magát is hibáztatja, amiért nem kapcsolt időben. Olyan nehéz visszapörgetni a múltat: melyik pontnál kellett volna megálljt parancsolni és leülni őszintén beszélgetni a gondokról?
Az alkoholista gyereke, amilyen gyorsan csak tud, lelép otthonról. Nem hajlandó részt venni a színjátékban, amelyet a szülei játszanak. Kemény lesz, mint a szikla, csak az éjszaka sötétjében sírja tele a párnáját. Az önbecsülése és a világba vetett hite már igen korán csorbát szenved. A szerencsésebbikje még idejében elkezd ezen dolgozni, barátok vagy szakértő segítségét kérve. De az apró görcs a gyomrában, amelyet egy alkoholista közelében érez, sosem tűnik el.
A legszörnyűbb, hogy amikor a családtag kész levetkőzni az undorát, és segítene az alkoholbetegen, akkor alig kap segítséget. Az egészségügybe bekerülni rettenetesen nehéz egy iszákos emberrel. A mentő ki sem jön egy ájultan fekvő alkoholistához (a tapasztaltabbak már tudják, hogy nem szabad mondani a telefonban, hogy mi a szitu). Ez érthető is: a prioritás azokon a betegeken, balesetet szenvedett embereken van, akik önhibájukon kívül lettek rosszul.
De ha be is kerülne valamilyen intézménybe, sürgősségire, detoxba az alkoholfüggő, akkor egy nap alatt már ki is rúgják onnét. Marad a pszichiátria. Borzalmas hely. Még egy egészséges ember is kényelmetlenül érezné ott magát, nemhogy egy lelkileg megtört alkoholista.
Az egészségügyi kapacitáshiány azonban csak egy része a problémának. Hiszen jó néhány rehabilitációs intézet létezik az országban, ahol leszoktatni próbálják a betegeket a függőségükről. De a tapasztalatok szerint, csupán az esetek kis százalékában járnak sikerrel. Véleményem szerint többek között azért, mert nem tudják, nem akarják bevonni a családtagokat a gyógyulási folyamatba.
Az alkoholizmust, mint fizikai betegséget kezelik. A beteget egy mesterségesen izolált közegben tartják, távol a családjától és a megszokott környezetétől. Valami miatt egyedi esetként tekintenek rá: mintha csak megcsípte volna őt egy maláriás szúnyog, és egyedül csak ő szorulna segítségre, a családja és a szerettei nem.
Őszintén, ha engem most felhívna egy döntéshozói pozícióban ülő politikus és megkérdezné, hogy kedves Végtelenül Nő, itt van 50 milliárd forint, tessék mondani, mire költsük, hogy csökkentsük az alkoholisták számát az országban, tudnék neki pár dolgot mondani. Egy részét nyilvánvalóan a speciális intézmények bővítésére, szakemberek képzésére költeném. A másik részét prevencióra, arra, hogy az emberek lássák, hogy ez nem egy ajtók mögött tartandó szégyen, hiszen mégiscsak egymillió embert érint az országban. Iskolai programokat szerveznék, a médiát is telenyomnám pszichológusokkal, coachokkal, sikertörténetekkel. Ha már az iskolát megemlítettem, szenzibilizálnám a tanárokat, hogy felismerjék az alkoholista szülő gyermekét és merjék szakember segítségét kérni. No igen, azt hiszem tudnék tippeket adni.
Segítsetek: ti miket javasolnátok, hogy kevesebb család szenvedjen az alkoholizmustól?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: