Véleménypiac: az erő a nyerő?

Jó néhányunk örök dilemmája, hogy mikor és mit merjünk el- és kimondani. Hőbörgünk, frusztráltak vagyunk, megbántottak minket az igazságunkban, nem értünk egyet a másikkal. Mégsem akarunk vagy tudunk kiállni úgy, mint például Hosszú Katinka vagy éppen a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete. Az okok sokfélék lehetnek: túl kicsinek és butának érezzük magunkat; félünk, hogy egyedül maradunk; nem akarunk bajt hozni a fejünkre. Aztán van, amikor durran a bennünk lévő petárda, és ontjuk magunkból, ami a csövön kifér. De vajon lehetne ezt másként is?

A külföldről jött egyetemi lektoraim sorra szemlélték csodálkozva, hogy milyen kukák a magyar diákok. Szerintük, legalábbis azok voltunk. Mert nem kérdeztünk az előadásokon, nem vitáztunk, nem osztottuk meg a véleményünket. Az egyik tanárom rendszeresen visszakérdezett, hogy ugye figyelünk még rá, olyannyira bizonytalan lett attól, hogy nem szólunk hozzá az órájához.

(Kép: LaVladina, Flickr)

Valóban kevéssé divatos nálunk, hogy kinyissuk a szánkat nagyobb plénum előtt. Kivéve persze, ha kérdeznek, de attól meg többnyire kényelmetlenül érezzük magunkat.

Multinacionális cégeknél is gyakran előfordul, hogy a nyugat-európai és amerikai főnökök küzdenek az alkalmazottaikkal. Nehezen fogadják el ugyanis, hogy a magyar munkaerő ritkán kérdez. Hosszútávon nyilván ki szokott derülni, hogy nem vagyunk mi azért hülyék, hiszen szépen, gyorsan dolgozunk feleannyi akadékoskodás mellett (a háttérben azért halkan kérdezősködünk a társainktól, mert sosem vagyunk biztosak abban, hogy valóban jól csináljuk-e).

Néha persze kozmetikázunk és alap nélküli házakat építünk. Ez van, szeretjük okosba megoldani a dolgokat, csak ki ne tűnjünk a tömegből. Egyébként is, az aki feltűnősködik a főnök előtt, igazi talpnyaló. 

Aztán van a másik véglet is, azoké, akik szinte gondolkodás nélkül osztják az észt. És nem elégszenek meg a kocsmával vagy a vasárnapi ebédasztalnál történő szónoklatokkal, hanem az internetre is kiterjesztik véleménynyilvánítási jogukat. Nincs is ezzel semmi baj, jóllehet én sokkal szívesebben olvasok értelmes véleményeket és konstruktív kritikát a nyomdafestéket alig tűrő kommentek helyett.

Értem én az emberek frusztráltságát és megkeseredettségét, de azt valahogy nehezen viselem, hogy ontják magukból az erőszakos mondatokat. Elolvasnak egy cikket a kedvenc hírportáljukon, felháborodnak, hogy már megint átverik őket a politikusok – őket, a szegény kisembereket -, és indul is a gondolkodás nélküli érzelmi cunami. (A Hosszú Katinkás cikkem után egyébként komolyan el kellett gondolkodnom, hogy ki akarom-e én szolgálni ezt a fogyasztói réteget.)

(Kép: Luca Rossato, Flickr)

Egyébként nem baj az, ha nem tetszenek az aktuális politikai szelek. A kedvenc példám erre az egyik kereskedelmi médium esete, aki olyannyira felbőszült még jó múltkorában a kormány, sajtót érintő döntésein, hogy egy ideje elkezdett IGAZI híradót csinálni. Nem cuki kis pandákról és kocsmai verekedésekről szólnak már a riportjaik, hanem a közéletről és politikáról. Nyilvánvalóan önös érdek vitte őket rá, de legalább végre híradóznak, és nem bulvárműsort csinálnak.

Megszaporodtak persze véleményvezéreink is. Kinek mi a szimpatikusabb: szélsőjobbos blogoldal, feminista szószólók és fél-celeb megmondó emberek. Tőlük egyébként sokat lehet tanulni. Komolyan!

Hozzásegítenek minket a vitakultúra kialakításához. Mert nem akarunk még egy “kokárdás” időszakot, amikor majdnem családok és barátságok szakadtak szét politikai nézeteltérések miatt. Minél több nézetet ismerünk meg, minél szofisztikáltabb kivitelben, annál szélesebb lesz a mi látókörünk is – már, ha hagyjuk.

Nem gondolom, hogy jó az, ha magunkban tartjuk az elkeseredettségünket, különösen, ha már tarthatatlanok az állapotok. Mert ha omladozik a kórházi vakolat, nincsenek felszerelések és nem fizetik ki az ápolókat, orvosokat, akkor arról igenis beszélni kell. És az sem jó megoldás, ha elfordítjuk a fejünket, elkapcsoljuk a tévét, ha ilyen téma jön fel. Már csak azért sem, mert ha négyévente a szavazó urnák elé járulunk, akkor tudnunk kell, mi és hogyan történt az elmúlt időszakban.

Mindemellett azt sem gondolom, hogy állandóan a hírekkel kell kelnünk és feküdnünk. Ha minden egyes nap, minden egyes híren felháborodunk, az stresszes állapotot idéz elő bennünk – az pedig mind a mentális, mind a fizikai egészségünk rovására megy. Egyébként is nagyon résen kell lenni a médiafogyasztással: hiszen azok vagyunk amit, elhiszünk.

Visszatérve a vélemények kavalkádjára, hatalmas piac közepén ücsörgünk. Vannak, akik csak meghúzzák a sarokban magukat néha kiszólva valamit halk hangon, vannak, akik csak nézelődni jöttek be, vannak, akik hangosan árulják a portékáikat, és vannak, akik mindezt megveszik és viszik tovább.

(Kép: Pixabay)

Szeretném hinni, hogy nem csak az erő a nyerő. Hogy nem a leghangosabb kutyának van igaza. Hiszek a szólásszabadságban meg a konstruktív kritikában és vitában.

Tudom, nagyon nehéz elvonatkoztatni a személyeskedéstől és az érzelmi töltettől.

De ez nem jelenti azt, hogy nem szabad próbálkozni. Teljesen rendben van, hogy az éri el az ember ingerküszöbét, aminél azt érzi, a személyes életében támadva, elbizonytalanítva van. Azonban nincs mese, ezt felnőtt ember módjára fel kell tudnia dolgoznia és úgy elmondani a véleményét, hogy az előrevivő legyen. Ehhez persze az is kell, hogy kilépjen az áldozat szerepből, és három lépés távolságból higgadtan szemlélje a történéseket.

Ja, meg nem ártana, egy olyan oktatási rendszer, ahol megtanítják vitázni és véleményt nyilvánítani a diákokat… de ez talán már nincs is olyan messze. A tanulók kezdhetnek példát venni a tanáraiktól. Szóval hajrá Tanárok a közoktatásért!

Köszönöm, hogy olvasol. A blogom nem frissül mindennap, de Facebookon is tudsz hozzám csatlakozni, ott igyekszem aktívabb lenni és érdekességekkel szórakoztatni (no nem minden percben, csak a jó ízlés határain belül). Katt ide!