Az elmúlt egy hónapban többször is belefutottam a témába: rengeteg felesleges, régről megmaradt programot futtatunk magunkban. A mindennapjainkat itatja át láthatatlanul. Egyes esetekben igen kártékonyak is lehetnek ezek a belénk táplált programok, hiedelemnek.
A többségüket gyerekkorunkból, otthonról, iskolából hozzuk. Alapvető igazságként kezeljük ezeket. Többnyire csak akkor tudatosul bennünk, hogy léteznek, ha valaki felhívja rájuk a figyelmet (vagy értetlenül néz, hogy miért cselekszünk úgy, ahogy).
Mindannyiunknak vannak saját, egyéni programjaink. A legkönnyebben úgy szedhetjük össze őket, ha elmerengünk a gyerekkorunkon és a szülőktől hozott mintákon. Mi az, amit sokszor hallottunk a szüleinktől, nagyszüleinktől? Milyen példákat láttunk magunk előtt? Milyen szokásokat tápláltak belénk az oviban, iskolában?
Olyan vagy mint egy sajtkukac, ne izegj-mozogj már annyit!
Amikor én kezdtem az általános iskolát, még az volt a divat, hogy ha éppen nem írtunk semmit a füzetbe, hátratett kézzel kellett ülnünk a padban. Csak jelentkezéskor tehettük fel a kezünket. Ezzel tanítottak minket fegyelemre. Már akkor is utáltam.
Kilencévesen egy külföldi iskolába kerültem, ott még hírből sem ismerték ezt a módszert. És mégis tudtak nyugodtan ülni a gyerekek a padban, ha kellett. Egyébként másfél órás volt a tanóra, nem 45 perces, és bőven volt csoportos feladat is – vagyis megmozgattak minket. A gyerek lételeme a mozgás és a világ felfedezése, miért szorítanánk le ezt a késztetést?
Az élet igenis móka és kacagás (kép: Flickr, Jon Grainger)
Én alapvetően introvertált, megfontolt típus vagyok. Mostanában azonban jó pár mozgékony kollégával hoz össze a sors. Először mindig megijesztenek: “te szent ég, milyen (hiper)aktívak, hogy lehet ezt bírni?!”. Aztán mindig rájövök, hogy mennyi potenciál rejlik a (számomra) túlzott mozgásukban. Jönnek-mennek az irodában, ismerkednek, kapcsolatot építenek, cikáznak az agyukban az információk. Nem biztos, hogy az adminisztratív típusú munkára alkalmasak, de általában rettentő kreatívak.
Igyekszem hát valamennyit magamba szívni az energiájukból. Kifejezetten szeretem a sajtkukacokat. Inspirálnak, mert más rúgóra jár az agyuk.
Senkiben sem bízhatsz, csak magadban
Ó mennyiszer hallottam én is gyerekként a közkedvelt mondást: magad uram, ha szolgád nincs. A világ kiszámíthatatlan, az emberek mindenhol csak át akarnak verni, a jövő bizonytalan. Csak és kizárólag magadra számíthatsz, hiszen az a biztos, amit te csinálsz meg.
Tényleg GI Joe akarsz lenni? (kép: Flickr, (vhmh))
Már többször írtam a teljesítmény-kényszerről. Nos, az ide vezető út a fenti gondolatokkal van körbebástyázva. Kétségtelen, van jó oldala is a maximalizmusnak – hiszen az akarat és a tettek teljes hiánya sem vezet semmi jóra (és szintén a gyerekkori hiedelmekből táplálkozik). A túlzott akarás és megfeszülés azonban átbillenhet: amikor már mindenhol és mindenkiben csak a gonoszat látjuk, hajlamosak leszünk magunkat mártírnak vagy áldozatnak tekinteni. Hiszen én mindent megteszek, erőmön felül teljesítek, és ez a hála, a nagy büdös semmit kapom vissza az élettől? Ismerős, ugye?
Mi lenne ha elengednéd a gyeplőt? Ha egy kicsit a sorsra bíznád magad? Mi a legrosszabb, ami történhet veled? Gondold végig.
Az előbbihez szervesen kapcsolódik a következő a program is: csak az az értékes, amiért megdolgoztunk. Valahogy képtelenek vagyunk elfogadni, hogy a siker és a jólét (jól-lét) csak úgy az ölünkbe hullhat. Nem arról van szó, hogy várni kell a sült galambot. Hanem arról, hogy engedni kell az Életnek, hogy tegye a dolgát.
A (szívből) hívők és a természeti népek előnyben vannak. Teszik a dolgukat, élik az életet és hálásak, amikor összejönnek a dolgok. Mert tudják, hogy van, ami sokkal erősebb az embernél.
(Ahogy írom ezeket a sorokat, beesik a mailboxomba egy hírlevél egy lelki segítőtől, akinél én magam is jártam már korábban. Ő is pont erről ír, milyen érdekes ez a szinkroncitás! Aminek jönnie kell, az jönni fog. Katt ide és olvass a semmi megtartó erejéről!)
Egy jelentéktelen porszem vagyok a gépezetben
Kicsit ellent fogok most mondani önmagamnak. Eddig arról beszéltem, hogy a legjobb, ha elengedjük a kontrollt. Nos, ez attól is függ, hogy mi az a program, amit futattsz magadban. Ha a “szegény én” a programod, akkor nem árt ha kezedbe veszed a gyeplőt, és vele együtt a sorsodat.
A minap láttam egy beszélgetést egy ismert színésznővel az egyik kereskedelmi csatornán. Az egyórás műsorból nekem úgy tűnt, hogy úgy érzi, akarata ellenére sodorja őt az ár. Őt csak kihasználta a bulvár; kihasználta a színházigazgató, akit ő támogatott a karrierjében, mégis kirúgta; kihasználja az állam, mert filléres fizetésből kell tengődnie.
Elbújni mindig egyszerűbb? (Kép: Flickr, Paolo Margari)
Az ilyesmit hívom szegény énnek. Amikor úgy érzed, az égvilágon semmit sem tudsz irányítani. Ugyanaz a gyökere, mint “a világ rossz”-programnak. A különbség annyi, hogy itt az ember azt tanulja meg, hogy ő neki már mindegy, ő már beleragad a mocsárba, úgysem lehet onnét kihúzni, hiába kapálódzik.
Véleményem szerint, ha már erre a Földre születtünk, tudomásul kell vennünk, hogy van szabad akaratunk. Van agyunk, van testünk, meg tudjuk tervezni az utunkat, el tudunk jutni A-ból B-be. Nem vagyunk eszköztelenek. Persze, tiszteletben kell tartani, hogy nem vagyunk Istenek.
De megbújni csak azért, mert a félelmeink erősebbek…Megéri?
