Nekem Európa a hazám!

A szívem egyre inkább megtelik fájdalommal. Könnyek buknak ki a szememből, amikor olyan képeket látok, ahol menekültek alszanak egy priccsen, fejük alatt a motyójuk – ennyi maradt az életükből. Rettenetesen megráz az is, ahogyan tolonganak fel a buszra egymást taposva, félve, hogy nekik már nem jut hely. És görcsbe szorul a gyomrom, amikor a rendőrökkel kergetik egymást.

Elmondhatatlanul sajnálom a rendőreinket is, akik július óta túlóráznak (minimálbérhez közeli fizetéssel), küzdenek, a média és a menekültek kereszttüzében vannak. Tehetetlenek, idegesek, fáradtak. Erre senki sem készítette fel őket a tanulmányaik során.

Lehetséges, hogy naiv vagyok, de azt gondolom, hogy az összetűzések nagy része kommunikációs hibák sorozata miatt következik be, amit ráadásul tetéznek a kulturális különbségek.

Menekültek a bécsi pályaudvaron (kép: Flickr, Josh Zakary)

Fogalmam sincs, hogy milyen lelki és idegi állapotban lennék, ha több heti vándorláson túl hosszú órákat kéne várakoznom egy menekülttábor kapujában 10 fokban, átázott ruhában a szakadó esőben. Nem biztos, hogy meg tudnám őrizni a hidegvéremet. Mint ahogy fogalmam sincs arról sem, hogy a rend őreként mit tennék egy olyan helyzetben, amikor is olyan emberekkel találom szemben magamat, akiknek a létezéséről eddig vajmi keveset tudtam.

Én mindkét oldalt érteni vélem. Ami viszont mélységesen elszomorít az a gyűlölet. Már a híreket sem szívesen nézem, a közösségi oldalt sem szívesen olvasom. Egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni a vérre menő vitákkal, a gyűlöletkampánnyal, a fejetlenséggel, a “ki tudja jobban megvédeni a menekült kisgyerekeket”-versennyel.

Egy valamit tudok csak biztosan: én nem tudok egy másik népet en bloc utálni. Elszomorít, mert tudom, hogy globális szinten a multikulti nem működik. Pedig ha valaki, akkor én bizony gyökértelen vagyok. A gyerekkorom felét külföldön éltem le, nyilvánvalóan ezért sem tudok kötődni csak és kizárólag egy nemzethez.

Ahol a szívem, ott vagyok otthon, és nekem egész Európa a hazám!

Ma délután, ahogy hazafelé bandukoltam, eszembe jutott Lejla, akit tízévesen ismertem meg Franciaországban. Én akkor érkeztem Magyarországról, egy mukkot sem beszéltem franciául. A félig arab származású Lejla a padtársam volt. Osztályelső. Pontosan emiatt ültettek mellé. Az volt az elképzelés, hogy amíg nem tanulom meg a nyelvet, addig róla tudom lemásolni a füzetbe a tanulnivalókat. Feltételezem, a tanítónőnk bízott benne, hogy a színjeles tanuló majd örömmel segít a kis kelet-európai jövevénynek felzárkózni.

Tévedett. Lejla utált engem. “Másoló, másoló” – így csúfolódott velem. A barátnőit is ellenem állította, a szünetekben rajtam nevettek. Nem értettem semmit sem, de tudtam, hogy állandóan engem cikiznek. Visszaszólni, megvédeni magamat nem tudtam, nem volt közös nyelvünk – és ők ezzel teljes mértékben tisztában voltak. Mindennap sírtam otthon a szüleimnek, haza akartam jönni Magyarországra. Az első egy év borzalmas volt. Lejlával ősellenségek voltunk.

Aztán egy évvel később ő lett a legjobb barátnőm, elválaszthatatlanok lettünk.

A szeretetnek és a barátságnak nincs színe (kép: Flickr, United Nations Photo)

Megtanultam franciául. Amint tudtam vele kommunikálni, megenyhült. Végre megértettük egymást. Lejla hiúságát bántotta, hogy én, a kis jött-ment, róla másolok mindent, és a tanítónőnek nincsenek elvárásai felém. Neki bezzeg tanulni, teljesíteni kellett. Neki úgy tűnt, hogy amíg ő dolgozik mint a güzü, én csak lébecolok, kihasználom a rendszert. Ezzel szemben én őt egy pökhendi, beképzelt lánynak láttam, hisztisnek, könyörtelennek. Az igazság az, hogy csak saját magát védte. Talán félt is, nagyon újszerű voltam neki.

Nem véletlenül most jutott eszembe ez az emlék. A konklúziót mindenki vonja le a magának.

Annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy amikor elkezdene lehúzni engem is a xenofóbia és a félelem, hirtelen a semmiből egy-egy ehhez hasonló személyes történet kúszik be az agyamba. Ebből tudom, hogy az én utam nem a gyűlölet.

És neked mi az utad?