A minap gyógyszereket és tisztasági szereket vittünk a Keletibe az önkéntes orvosoknak. Megdöbbentő volt a saját szememmel látni mindazt, ami már napok óta a világsajtó vezető híre volt. Rengeteg ember, mindenhol. A férfiak fent gyűltek össze, beszélgettek, tanácskoztak, az asszonyok és gyerekek jószerivel pedig lent az aluljáró falai mellett húzták meg magukat.
Sok kicsi rajzolt színes ceruzával papírlapokra, amiket szintén az önkéntesek és adakozó kedvű emberek vittek nekik. Az egyik sarokban – ha jól láttam – összeverődtek magyarok és menekültek egyaránt, és táncoltak. A pályaudvar bejáratánál kamerák és tévés kocsik hada sorakozott fel. A héten tényleg az egész világ összezsúfolódott a Keletinél. Talán mondhatnám, hogy tiszta fesztiválhangulat volt, de ezek az emberek nem szórakozni jöttek ide.
(kép: Flickr, EadaoinFlynn)
Én nem féltem ott, a Keletiben – ellentétben azokkal a szájukat húzó becses polgárokkal, akik remegnek, mint a nyárfalevél ezektől a “rossz arcú” emberektől és még a kürtőskalácsosig sem mernek elmenni az aluljáró másik végébe. De hát nem vagyok én sznob keresztény, hogy csak azokat vegyem emberszámba, akik vasárnap délelőtt drága parfümtől illatozva belibbennek a misére valamelyik budai templomba.
És nem féltem akkor sem, amikor több száz migráns megindult a Keletiből Nyugat felé. Kétségtelenül felpörögtem az események hatására, percről percre követtem a tudósítást. Szájtátva ámultam: ezek tényleg megcsinálták, ezek tényleg mennek, ezren! Aztán este, amikor a CNN élő közvetítésében néztem a menetelő családokat, eltörött a mécses. Egy önkéntes nő osztogatott éppen vizet és csokit, egy fejkendős menekült asszony tolta a babakocsit maga előtt, és szelíden, szerényen elvett egy csokoládét. Sírtam, mint egy kisgyerek.
Ilyen nincs, ilyen egész egyszerűen nincs! Ezek az emberek csak mennek és mennek, miután megtettek már sok ezer kilométert gyalog, busszal, hajón, vonaton. Én is lehetnék az a nő! Némileg involválódva érzem magamat a témában. Nagyapám óvodás korú volt, amikor Németországba menekültek a szüleivel a front elől. Volt, hogy megállt a vonatuk a bombázások miatt. Bombatölcsérekben húzták meg magukat. Abba kapaszkodtak, hogy kétszer ugyanoda nem csap be a gránát.
Aztán van egy visszatérő álmom, már több, mint egy éve kezdődött – még mielőtt a menekültáradat megkezdődött volna. Menekülök a férjemmel és a barátaimmal. Mindig más a helyszín. Volt már, hogy egy sivatagi városban egy raktár épületben futottam keresztül-kasul az álombéli lányommal, miközben kint robbanások zaját lehetett hallani. Volt, hogy egy kis hegyi faluban adtuk el az ékszereinket egy boltosnak és vetettük be magunkat az erdő mélyére. És volt, hogy a sínek mellett meneteltünk. Pont, mint a sokat látott képeken a magyar-szerb határon.
Bármilyen megrendítő volt látni, ahogy menetelnek az emberek az autópályán Bécs felé, az eszemmel tudom, hogy az egész emberiség történelme erről szól. Törzsek, nemzetek, vallási csoportok feszülnek egymásnak. A végén már azt sem tudják ki kezdte előbb. Zsigerből utálják a másikat. És nem marad más csak a halál vagy a menekülés. Jönnek persze a magyarázkodások, de ezeket már utólag találja ki az elme, hogy elsikálja a tettét. Az igazság az, hogy már nem látja az embert a másikban, mert csak egyet tud: félni kell a másik másságától. Pedig az nagyon nem oké, ha a gyűlölet legitimmé válik.
A gyűlölet gyorsan beszippant. Kisfiú Boszniában, 1993 (kép: Pinterest)
Már gyerekkoromban sem értettem, hogyan lehetséges az, hogy a csatatér két felén lévő vadidegen emberek utálják egymást. Hogyan történhet az meg, hogy országok politikusai összeugranak és a nép fiait hadba hívják, hogy ezek majd egymást püföljék ismeretlenül? Katona apukám próbálta ezt megmagyarázni amikor kislány voltam, de a homályos “mert meg kell védeni a hazánkat és a gyerekeinket” magyarázaton túl nem jutottunk tovább. Na, de a másik fél is ugyanezt gondolja amit mi, nem? Ha mindketten letennénk egyszerre a fegyvert (vagy ha leginkább fel sem vennénk), nem lenne mitől megvédeni a hazánkat.
Valahogy most is ugyanígy érvelek, mint tizensok éve. Nyilván ma már tudom, hogy a politikai érdekek és manipulációk függvénye, hogy mikor miből és hol lesz háború vagy ellenségeskedés.
Olykor elég csak egy kis porhintés és a józan, keresztény erkölcsű állampolgár máris csürhének nevezi a menekülteket és bevándorlókat. Értem én, hogy ő még sosem menekült háború és népirtás elől, ennél fogva nehezen tud empátiával fordulni a másik felé, hiszen sosem élte át azt, amit ő. De még az afgán és pakisztáni bevándorlót is elítéli, amiért az jobb gazdasági körülmények között akar élni. Mert hát ugye ennek az erkölcsös magyarnak (aki vagy fizet adót, vagy nem…) még sosem fordult meg a fejében, hogy elhagyja a szülőföldjét azért, hogy Németországban vagy Angliában próbáljon szerencsét… Mindenesetre a Csinibaba az egyik kedvenc kultuszfilmje, és büszkeséggel tölti el, amikor látja, hogyan akarnak a fiatalok kijutni a VIT-re és disszidálni.
Emberek! Kezdjük el ismét megszokni, hogy Európa arca változik. Az elmúlt 2000 évben is változott, és most is fog. Nem tudom, ez miért olyan ijesztő.
Lehet persze rémisztgetni, hogy majd jól megnézhetem magam, amikor 20 év múlva burkában kell járnom, és elveszik tőlem a szavazati jogot. Nos, én azt gondolom, hogy a bevándorlók többek között pont a vallási fanatizmus elől menekülnek. De ha nem is az elől, akkor pedig a megélhetés miatt vannak itt.
A szó, ami már napok óta kering a fejemben talán erre is megoldás lenne: szeretetteli elfogadás. Ha már itt tartunk, talán az ultrákat is meg kéne ölelgetni, ne legyenek már annyira frusztráltak, hogy a focimeccs után autókat kelljen felgyújtaniuk…
Még mindig tudnak mosolyogni – menekült gyerekek az M1 autópályán (kép: Flickr, RYAN0213).
Visszatérve a mi kis, európai migrációs problémánkra. Ha globális, politikai szinten nézem: megoldhatatlannak tűnik a feladat. Ha emberi szinten, akkor pedig csak a szeretet és az empátia a megoldás (emlékeztek, Jézus is ezt hajtogatta). Tudom, hogy Merkel asszony is ugyanúgy ki fogja suhintani az országából a “gazdasági bevándorlókat”. Sajnálom is szerencsétlen menetelőket, akiknek nagy része nem fogja megkapni azt Németországban, amiről álmodozott.
Tulajdonképpen ebből a “Go Germany”-mániából is kiviláglik, hogy mennyire emberek ők is. Valaki azt mondta nekik, hogy ott majd jobb lesz. Biztos vagyok benne, hogy a törökországi és libanoni menekülttáborokban terjed a híre, hogy Németország az új Kánaán. Hogy ott majd lesz munka, lakás, kocsi. Valószínűleg én is hasonlóan elhinnék mindent, ha semmiféle kilátásom nem lenne a szülőhazámban, legyen az háború-sújtotta ország vagy “csak” gazdaságilag instabil.
Talán ezért is jobb a Keleti aluljárója, mint a menekülttábor. Mert mi tényleg csak tranzitország vagyunk nekik. Ettől függetlenül a magyar patthelyzetben a menekültek is sárosak, azért ezt lássuk be. Elhiszem, hogy a menekülttáborokban nincsen luxusellátás (nézz körbe egy átlag magyar kórházban), de valljuk be, a fő ok tényleg nem a rossz körülmények lehetnek, hanem az, hogy rólunk a menekültek nem tudnak semmit, csak egy állomás vagyunk az úton. Pechjükre a mi vezetőink – schengenben elsőként – elkezdtek izmozni. Ők nem engedik tovább a bevándorlókat olyan szépen, mint a görögök. És én ezt az oldalát is értem. Meg persze azt is, hogy nagyszerű eszköz ez a politikai játszmához az EU-n belül.
Annyi azonban bizonyos, hogy az elmúlt egy hét történései alapjaiban rengették meg a magyar társadalmat. Hihetetlen vitákon vagyunk túl. Mindenkinek, liberálisnak és konzervatívnak egyaránt át kellett értékelnie a saját elveit, a világ rendjéről alkotott elképzeléseit. Mert ez a kérdés pont olyan, amiben nincsen jó vagy rossz válasz. Én személy nagyon sok ismerősömön látom az enyhülést. Még a politikusainkon is. A rendőrök előtt pedig le a kalappal – minden szitkozódás ellenére hihetetlen türelemmel állták a sarat.
Az összefogás boldoggá tesz – önkéntesek külföldön (kép: Flickr, Tim Brockley)
Emellett elindult egy elég komoly önkéntes mozgalom is. Ilyen szervezetek persze eddig is voltak, de most sokkal többen csatlakoztak hozzájuk, mint valaha. Az a jó ebben, hogyha a menekültek elmennek, az önkéntesség megmarad és más célok felé irányul. Beleivódik a kisgyerekekbe is, hogy ha neked van, még ha kevés is, adjál annak, aki éppen rászorul.
És itt van a trükk. Amikor elmentünk a Keletibe, én picit bizonytalankodtam. Vajon ezek tényleg “ál-menekültek”? Kihasználnak minket? Csak a gazdasági javak miatt vannak itt? Segélyből akarnak élni, nem is szándékoznak dolgozni? Nos, ezekre a kérdésekre nem tudom a választ ma sem. Azt viszont tudom, hogy rengeteg családi tragédián ment keresztül ez a sok ember. Azt is tudom, hogy én adni akarok. És ha az ember adni szeretne, akkor nem kell megítélje kinek ad és kinek nem. Egész egyszerűen túl kicsi ennek eldöntéséhez.
Ha adni akarsz adj, és ne nézd, hogy kinek, mennyit és mit. Örülj, hogy az univerzum megtisztelt azzal, hogy te adhatsz. A politikai kampányokba ez a mondat nem fér bele. De emberként és polgárként csak ezzel lehet kezdeni bármit is.
U.i.: És amit most a pannonhalmi bencések művelnek, az valami fenomenális! Katt ide.
