Igény a mozgásra – fejben dől el?

Nem vagyok sportos típus. Egyáltalán. Semennyire. Sosem voltam. A suliban is nagy kínlódások közepette futottam le évente kétszer a gyűlölt Cooper-tesztet. Én butus, néhány osztálytársnőmmel ellentétben becsületesen be is vallottam, hogy mennyit (nem) sikerült lefutnom: mindig kegyelem kettes lett a vége. A csapatsportokért sem rajongtam soha, gömbérzékem a nullával volt egyenlő. A partizán (kidobós) játékban is inkább mindig már a legelején a labda elé ugrottam, csak, hogy ne kelljen 15 percig rohangálni a padok között – egyébként is féltem a hülye labdától. Nem voltam sosem egy sportlady, na.

Az elmúlt hónapokban azonban elfogott valamiféle életmódváltás-láz. Pár éve úgy sikerült leadnom kb. 6-7 kilót – egy év alatt! -, hogy este hat után már csak joghurtot vagy gyümölcsöt ettem, abból is csak egy falatnyit. Egyébként napközben semmit sem vontam meg magamtól. Jóllehet nem volt gyors a változás, az akkori testsúlyomat azonban azóta is tartom, hellyel-közzel. A gond az, hogy szerintem plusz két kiló is meglátszik rajtam: a karomon, a fenekemen és a combomon. De ami még ennél is kétségbeejtőbb, az az, hogy a fizikai kondim a béka segge alatt van.

Amikor nem tudok szuszogás és izomgörcs nélkül lebiciklizni 10 kilométert, vagy amikor bepánikolok egy 5 kilométeres erdei ~~túrától~~ sétától, ott már baj van. Különösen, hogy egész nap a fenekemet meresztem az irodában. A délelőtti kávézás a büfében nem számít mozgásnak.

Aztán itt van ez a babaprojekt is. A testtömegindexem a normális tartományba esik. Van, aki esküszik a plusz kilókra (“mert a női test csak akkor képes teherbe esni, ha érzi, hogy biztonságban van, és elegendő tápanyag jut neki és a babájának”); mások szerint pedig nyugodtan le lehet adni a zsírrétegből és odafigyelni az étkezésre (“nehogy a méreganyagok és a felesleges kilók gátolják meg a terhesség létrejöttét”).

Elkapott hát a gépszíj. A saját sejhajomat rugdosom: irány a mozgás, kisanyám!

Arról már írtam korábban, hogy igyekszem odafigyelni a napi cukormennyiségre. Nemrég találtam ételkalkulátort is a neten, így a kalóriákat is tudom számolni. Na nem mintha megszállottan csak ezen csüngenék naphosszat, de érdekes látni, hogy mennyi az annyi. Egyébként ebben az a megdöbbentő számomra, hogy a napi bevitelem megegyezik az előírttal. Kb. 1450 kcal számomra a megfelelő mennyiség, és ezt nem is lépem túl, sőt sokszor még bőven alatta is vagyok. Ezzel tehát ahogy látom, nincs gondom.

Amivel dolgom van, az a testmozgás. Jó, hát nyilván a gyerekgyártás is annak számít, de ezt most mégsem számolnám bele. 😉

Mert a bűvös harminc felé közeledvén igenis érzem, hogy olykor fáj a derekam a sok üléstől. Ha elromlik a lift, alig bírom felvonszolni magam a legfölső emeletig; és ráadásul roppant nehezen viselem a meleget, vagyis izzadok, mint a ló. És persze azzal is számolok, hogyha végre meglátogat minket a gólya, akkor hirtelen plusz 10 kilót kell majd cipelnem, a hátizmaim rendesen igénybe lesznek véve, vizesedni fogok, ezenkívül a terhesség alatt moderáltan lesz csak módom a mozgásra. Így baromira nem mindegy milyen kondival indítok.

Kezdőmotiváció tehát pipa.

Michelle Segar, írónő, motivációs kutató szerint fontos megnézni az okát annak, amiért belekezdünk egy életmódunkat érintő új szokásba. A “miért” itt kulcsfontosságú. A “kell” ugyanis nem jó ómen. Ha azért akarunk fogyni, mert azt mondta az orvos, hogy kell, vagy azért kezdünk futni, mert több mozgást kell végeznünk, akkor egy idő után úgy érezzük nyomás alatt vagyunk. Így a motivációnk csak rövid távú lesz. Az elsődleges indítékunk tehát erősen meghatározza mennyire leszünk kitartóak.

Ahogy a kutatónő fogalmaz, ami ösztönözni tud az nem más, mint a pozitív megerősítés. Ha valamiről tudjuk, hogy jó nekünk, de nem látjuk egyből az eredményét, akkor hamar feladjuk. Azonban ha jól érezzük magunkat miközben csináljuk, ha az agyunkat elönti a boldogsághormon, ha csodásnak látjuk magunkat, akkor visszatérünk majd, hogy újra és újra átéljük az örömöt.

Ehhez persze szerintem agyban is ott kell lenni. Az a jó abban, hogy az ember már a húszas évei végén jár, hogy nem erőből és akarásból tesz dolgokat, hanem azért mert motivált és/vagy élvezi, de legalábbis tudja, hogy majd élvezni fogja munkája gyümölcsét.

Amikor múlt héten hosszú kihagyás után elmentem egy kis ugri-bugri órára (direkt a kezdőt néztem ki), nem éreztem felhőtlenül jól magam. A 20. perc végén egy merő izzadságban úsztam – igen, még “onnan” is folyt a víz. Először az edzőt akartam kinyírni. Aztán elkezdtem haragudni a szüleimre, akik gyerekkoromban nem kényszerítettek és ösztönöztek komolyabb mozgásra. Szerintük nekem nem volt kedvem ilyesmihez, szerintem pedig nem indulnék ilyen rossz pozícióból, ha belém égett volna a belső késztetés a fizikai aktivitásra. Mikor ennek a gondolatmenetnek is a végére értem, megbékéltem, és úgy döntöttem, nem hibáztatok másokat.

Felnőtt nő vagyok, a sorsom – részben (mert valamit a Jóistennek is hagyni kell) – az én kezemben van. Megvan a kellő érettségem, intelligenciám, kitartásom, ahhoz, hogy tudjam mi a jó nekem, és hogyan vigyem véghez. Látom a célt, tudom, hogy a mozgás nem elvesz az időmből, hanem hozzátesz. Fizikailag és mentálisan kiegyensúlyozottabb leszek, kevésbé fáradékony. Megtérül tehát a befektetés. Milyen jó is, amikor az ember az erdő csendjét élvezi egy túrán, és nem a kifulladással küzd. Még az is lehet, hogyha rendszeresen mozgok, erősödik az immunrendszerem, és kevésbé leszek beteges?

Gondoltam, hagyom kicsit a jógát, mert ugyan cuki és kímélő és nagyon zen, de én most izzadni akarok, alakot formálni, állóképességet javítani és erősödni. Találtam is a közelünkben egy fitnesztermet. Ennek azért örülök, mert reggelente, munka előtt is járhatok (és mégsem kell korán kelni). Szinte látom magam előtt, ahogy a futópadon nyomom a derengő hajnali tájat nézve az “It’s Raining Man”-re, és felpezsdültem érkezem a reggel kilences mítingre…

Tervezem igénybe venni személyi edző segítségét is. Ő az aki felméri az állapotomat és ehhez igazítja az edzéstervet. Szépen felépítve, nem sietve. Az ellipszis és futógépek világa egyébként is ismeretlen a számomra, meg kell valakinek tanítania hogyan bánjak velük. És a testemmel. Ajándékba kaptam az élettől, jól kell vele bánjak.

Nektek mit jelent a mozgás? Milyen sport tesz titeket boldoggá?