Szeretni az alkoholista családtagot: lehetséges?

Azt mondta nekem egyszer egy pszichológus, hogy az ember bizony nem jókedvében kezd el inni. Mindenkinek megvan rá az oka: igaz, nyilvánvalóan nem ez a jó megoldási stratégia a felmerülő párkapcsolati és egyéb problémákra.

Sokat hajtogatott tény, hogy Magyarország az élmezőnyben van alkoholizmus tekintetében. Egy 2013-as WHO jelentés szerint itthon évente 1000 emberből 75 az alkoholos szenvedélybetegség következményeibe hal bele. Egyes számítások szerint pedig akár 800 ezerre is rúghat az alkoholisták száma. Ez a magyar népesség 8%-a.

Őszintén szólva, alig ismerek olyan családot, ahol ne lenne minimum egy alkoholbeteg. A szesz nem válogat: az értelmiségi családokban ugyanúgy jelen van, mint a kevésbé iskolázott rétegeknél. A mi családunk is megjárta a poklot. Sokáig rágódtam, írjak-e erről hosszabban, hiszen kicsit magánügynek gondolom. Ugyanakkor a minap ismét találkoztam egy olyan családdal, ahol az ötvenes éveikben járó szülők élete szépen lassan rámegy az alkohollal vívott csatára: anyuci ugyanis szeret tütükézni, apu pedig tehetetlenül és mogorván figyeli, ahogyan szétesik az életük. Ahogy elnéztem ezt a párt és a már felnőtt gyermekeiket, egyre erősebben éreztem, hogy írnom kell a témáról. Hiszen mindannyian találkoztunk már olyannal, aki látott már olyat, aki hallott már olyanról, aki… Ugyebár?

A Nagy Titok, amiről nem beszélünk

Az én drága nagyapám évekig titkolta, hogy nagyanyám egyre gyakrabban nyúl a pohár után. Magányos farkas volt, egyedül akarta megoldani ezt is. Aztán feladta. Én még kiskamasz voltam, amikor a szeretett nagyim elindult a lejtőn, nem is sejtettem semmit jó tíz évig. Nem éltünk egy városban, ritkán találkoztunk, az öblítő és a parfüm pedig minden szagot jótékonyan eltakart. Már egyetemre jártam, amikor nagypapám egészsége leromlott, és mivel csak én éltem akkor egy városban velük, a háziorvosuk beavatott a Nagy Családi Titokba. A helyzet ugyanis addigra már tarthatatlan lett. Zokogva hívtam fel anyukámat, hogy miért nem szóltak nekem előbb.

Kép: Wikimedia Commons

Természetesen kímélni szerettek volna engem, a gyereket, a szülők és nagyszülők szeme fényét. Sajnos nagypapámmal a rákos betegsége, és a napról napra romló állapota miatt már nem tudtam érdemben megbeszélni, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Papát egy szeptemberi napon eltemettük, és onnantól kezdve két évig tartó keserves harc indult nagymamámmal és az alkohollal. Ott folytattam, ahol nagyapám abbahagyta. Mellesleg évekkel később, egy igen komoly pszichodrámás játék kellett ahhoz, hogy meg tudjak bocsátani a papának azért, mert egyedül akart küzdeni, nem kérve segítséget a családtól.

Lássuk be, a mai húszas-harmincas korosztály nem nagyon látott jó példát maga előtt. A szülők és legfőképp a nagyszülők generációja még szerette a szőnyeg alá söpörni a gondokat. A mára már elterjedt pszichológiai terápiákat akkoriban még hírből sem ismerték (na nem mintha kevesebb gonddal küzdenének manapság az emberek). Nem is igen akaródzott nekik a párkapcsolati problémáikról beszélni, beszélgetni. Se egymással, se a közeli barátokkal. Az én nagyapám falun nőtt fel, ott nem volt divat a lelkizés – noha egy rendkívül érzékeny úriember volt.

Nem tisztem megítélni, hogy miért nem működött jól a nagyszüleim házassága, sem azt, hogy miért kezdett el a nagyim inni, vagy, hogy miért jutott el odáig, hogy egy idő után már nem tudott kikelni az ágyból reggel, csak egy feles segítségével. Talán mindketten hibáztak, nagyapám is, nagyanyám is. Nem tudom, feladtam, hogy ezen rágódjak. Az ő életük volt.

Más kérdés, hogy ez rám és a szüleimre is kihatással volt. Meg sem tudom számolni a két kezemen, hogy anyukámmal hányszor kutattuk fel nagyanyám lakásában a legeldugottabb zugokat is az átkozott konyak után kutatva. A legelképesztőbb helyeken is találtunk üvegeket. Hiába dobtuk ki, következő nap nagyi lement a közértbe és gondoskodott az utánpótlásról.

Kínkeserves harc

Hosszú hónapokat töltöttem veszekedéssel, rimánkodással, ordítozással, könyörgéssel, ajtócsapkodással, érzelmi zsarolással. Tehetetlen dühömbe a mentőket hívtam, amikor nagyanyám a padlón feküdt, félájultan a piától. Aki volt már hasonló helyzetben tudja, hogy nagyon észnél kell lenni, ahhoz, hogy a mentősök be is vigyék az alkoholmámorban úszó beteget. Szerintem engem sokszor csak megsajnáltak, talán együtt is éreztek. Tudtam, ha kényszerrel nem viszik be, józanabb állapotában nagyanyám nem fog jelentkezni önként a kórházban kezelésre.

Pszichiátriáról ki és be jártunk, volt minden: detox, zárt osztály, több hetes elvonó. Egyik sem járt sikerrel. Volt egy pont ahol én is feladtam, hetekig rá sem néztem a nagyira. A szomszédok hívtak mindig, ha baj volt. De volt, hogy már nem mentem. Minek?

Kép: AP Photographie, Flickr

Már nem emlékszem pontosan hogyan, de eljutottunk egy geriátriai osztályra (azt hiszem, a háziorvos segített, akinek rengeteget köszönhetek). Egy ilyen osztályon mindenféle idős beteg van, végstádiumú rákos, százéves, legyengült mamika, értágítókúrában résztvevő beteg. És ott volt az én alkoholista nagyanyám is. A főorvos egy nagymamám korabeli férfi volt. Zseniális orvos. Érzékeny, tapasztalt és legfőképpen EMBER.

Heteket töltött már bent nagymamám, amikor Húsvétkor kiengedték a hosszú hétvégére. Én ugyan félve hoztam el, de a doki azt mondta, biztos benne, hogy nem fog inni azalatt a pár nap alatt. Hazavittem, egyedül hagytam, majd fél nappal később telefonált a szomszéd, hogy nagymamám megint részeg. Feldúltan hívtam fel az orvost. Ő megdöbbenve hallgatta, hogy mi történt, megvolt róla győződve, hogy a nagyim olyan erős lett lelkileg a kórházban töltött idő alatt, hogy már nem vágyik az alkohol után. Kétségbeesetten kérdeztem az orvost, hogy most mégis mit csináljak. A telefon végén hirtelen csend lett, majd az idős doki nyugodtan így szólt: Szeresse! – ez azóta is a fülembe cseng. Az üzenet egyszerű volt, és lehengerlő. A szeretetnek hatalmas ereje van. Ott kezdtem el igazán, újra szívből szeretni azt a nagymamámat, aki hosszú éveken keresztül annyi fájdalmat és bosszúságot okozott a szenvedélybetegsége miatt. Nem volt könnyű menet, de megindult valami. Az a Húsvét volt az utolsó, hogy nagyanyám a pohár után nyúlt.

Nem könnyű a megbocsátás

Nem állítom, hogy tökéletesen megbocsátottam neki. Tíz év kőkemény alkoholizálás nem múlik el nyomtalanul, a fizikai állapotán sajnos ma is meglátszik az igénybevétel (viszont az őrangyalai nagyon sokszor mellette álltak). Valószínűleg fényévekkel jobb állapotban lenne most, ha nem csak a töményet tolta volna magába minden egyes nap egy évtizeden keresztül. De jó ideje nem iszik. Hatalmas siker ez!

Amikor olyan családot látok, ahol egyértelműen alkoholproblémák vannak (és higgyétek el, kilométerekről kiszúrom az ilyesmit), olyankor egyrészt mindig elszomorodom kicsit, hiszen tudom, mekkora pokoljárás van emögött az egész család részéről. Másrészt mindig eszembe jut a nagyapám, aki évekig titkolta előttünk a gondot. Ő már nem élhette meg, hogy lássa a feleségét, aki már évek óta tiszta. Rettenetesen kikészíti az embert lelkileg a harc, de muszáj beszélni erről és tenni azért, hogy kihúzzuk a pokolból a beteg családtagot. Nem szabad egyedül viaskodni a démonokkal. Azért van a család, a közösség, hogy segítő kezet nyújtson. A gyógyulás persze csak a betegen múlik. De nagyon nem mindegy, milyen támogatással indul.

Úgyhogy a címben feltett kérdésre a válaszom, az, hogy igen, lehet szeretni az alkoholista szülőt, testvért, házastársat. Hihetetlen próbatétel ez, de megéri.