“Nem éreztem magam nőnek, alkalmatlannak tartottam a testem a teherbeesésre” – PCOS és a gyermekáldás

„Hét évig hallgattam, hogy nekem soha nem lehet természetes úton gyerekem” – meséli Lilla (29), akit a húszas évei elején diagnosztizáltak inzulinrezisztenciával és PCOS-sel. Ma már azonban boldogan tartja karjában pár hetes gyönyörű kisfiát. A gyermekáldáshoz végül nem volt szükség mesterséges beavatkozásra. De kitartásra annál inkább.

A policisztás petefészek szindróma (PCOS) egy komplex anyagcserezavar, amely a nők tizedét érinti. Sok nő nem is tudja, hogy ezzel a betegséggel küzd. A tünetek között a leggyakoribbak a túlzott szőrösödés, pattanások, hajritkulás, hasi hízás, fogyási nehézségek, inzulinrezisztencia, rendszertelen menstruáció és petefészekciszták. A meddőségi problémák nagy részéért is a PCOS a felelős.

Következzen Lilla vendégposztja, aki hihetetlen akaraterővel váltott életmódot.

(kép: Apetitu, Flickr)

Hosszú volt az út a diagnózisig

Még 20 évesen kezdtem járni az orvosokat nőgyógyászati tünetek miatt. Mindenféle ötlete volt a nőgyógyászoknak (HPV fertőzés, méhen kívüli terhesség, egyéb fertőzés), de nem találtak semmi kórosat. Aztán 22 évesen egy Nők Lapja cikkben olvastam Dr. Tűű László endokrinológusról, aki akkor szinte még egyedüliként kezelte a PCO-t Magyarországon. A cikkben felsorolt tünetek közül rám szinte az összes igaz volt (pattanásos bőr, hasi hízás, szőrösödés, menstruációs zavarok), egyedül petefészekcisztáim nem voltak.

Időpontot kértem hozzá, és ő a korábbi nőgyógyászati leleteim, hormoneredmények, és az egyéb tünetek miatt feltételesen már akkor kimondta a diagnózist: inzulinrezisztencia. Mint kiderült, nem stimmelt az LH-FSH arány, túl magas volt a prolaktin- és a tesztoszteronszintem, és túl alacsony az ösztrogén – de ez előtte egy nőgyógyásznak sem tűnt fel. A biztos diagnózishoz szükség volt még egy terheléses vércukor és inzulinvizsgálatra is, ami egyértelműen beigazolta a gyanút: a 120 perces inzulinszintem háromszorosa volt a maximálisan megengedett értéknek. Ekkor kaptam inzulinérzékenyítő gyógyszert (meforal hatóanyagút), illetve kiderült, a pajzsmirigyem is alul működik, erre is kaptam gyógyszert.

Az orvos sok mozgást és mediterrán típusú diétát javasolt. A gyógyszereket szedtem, a sport hol része volt az életemnek, hol nem. A diétát az alapanyagok tekintetében tartottam, de nem figyeltem a mennyiségekre, az időpontokra, és volt néhány kihágásom. Ez azt eredményezte, hogy volt, hogy javult az anyagcsere-működésem – ilyenkor fogytam és javult a közérzetem – és volt, hogy romlott, ilyenkor híztam és fáradékony voltam.

Aztán a tavaly év elején eldöntöttük, hogy babát szeretnénk. Ekkor a gyógyszerek szedése mellett felkerestem egy dietetikust, aki szigorú diétát írt nekem elő: 15-20 kiló fogyást látott szükségesnek. Ez a 160 grammos szénhidrát diéta, mely pontosan meghatározza, hogy hánykor, milyen és mennyi szénhidrátot kell fogyasztani.

A fő szempont az adott szénhidrát felszívódási sebessége és a mennyisége. Például reggel a legrosszabb a szervezet inzulinérzékenysége, ezért reggelire csak lassan felszívódó szénhidrátot fogyaszthatok (teljes kiőrlésű kenyér). A tejtermék vagy gyümölcs szigorúan tilos, nehogy hirtelen megemelkedjen, majd visszaessen a vércukor szintem, és egész napos hintázásba kezdjen. A szénhidrátbevitelen kívül figyeltem a zsír- és a fehérjebevitelre is, igyekeztem zsírszegényen étkezni, ezzel is elősegítve a fogyást. Ezt a diétát nagyon szigorúan tartottam, sosem volt kihágás.

Emellett felkerestem egy inzulinrezisztensekre szakosodott személyi edzőt, aki edzéstervet állított nekem össze, figyelve arra, hogy megfelelő arányban legyen a zsírégetés és az izomépítés. A fogyás mellett fontos volt izmot is építeni, a megfelelő izomzat is kedvezően hat az anyagcserére és az inzulinérzékenységre.

Fél év alatt sikerült 15 kilót fogynom. Így novemberben megfogant a fiúnk, első próbálkozásra.

Egészségügy és meddőségi centrumok: nincsenek mindig tisztában a betegséggel

Szerencsésnek mondhatom magam olyan szempontból, hogy nem volt szükségem meddőségi kivizsgálásra, hiszen tudtam, miért nincs peteérésem, tudtam, hogy a nőgyógyászati problémák csak a belgyógyászati betegségek tünetei, és ha az anyagcserém helyreáll, akkor a petefészkeim működése is rendeződik.

Viszont az állami egészségüggyel nagyon rossz tapasztalataim vannak, a vizsgálatokat nem végzik el TB-re, mindent magánúton kell elvégeztetni. Az állami ellátásban hónapokat kell várni egy időpontra, és sokszor nem is foglalkoznak az emberrel, csak ha cukorbeteg. Az inzulinrezisztenciát még nem nagyon ismerik.

Nagyon sok rémtörténetet hallok betegtársaktól arról, hány évig jártak meddőségi centrumokba különböző kezelésekre, rengeteg pénzt elköltöttek, nagyon megviselte őket érzelmileg a sikertelenség. Csak a nőgyógyászati problémákat igyekeztek kezelni, de az anyagcseréjük helyretételével nem törődtek az orvosok. Többnyire csak nőgyógyászok foglalkoztak velük, holott ez endokrinológus kompetenciája lenne. Hormonokat kaptak, túlstimulálták a petefészküket, aminek súlyos következményei lettek, vagy gyakran vetéléssel végződött a terhesség a magas inzulinszint okozta progeszteronhiány miatt.

Azt is gyakran hallom, hogy a meddőségi centrumokban csináltatnak pajzsmirigy vizsgálatot, majd az eredményt jónak értékelik. Aztán az endokrinológusnál derül ki akár évekkel később, hogy ugyan az az érték referenciatartományon belül volt, de jóval magasabb volt, mint ami terhesség tervezésekor megengedett lenne.

PCOS-ként már nem is vagyok teljes értékű nő?

Amikor évekkel ezelőtt kiderült a betegségem, és megtudtam, hogy ez majd nehezítheti a teherbeesést, nagyon megviselt, pedig akkor még egyáltalán nem terveztem babát. Dühös voltam a világra, igazságtalanságnak éreztem, és haragudtam mindenkire, akinek nem volt gondja a teherbeeséssel. Nem éreztem magam nőnek, alkalmatlannak tartottam a testem, és haragudtam rá.

Az betegségem miatt az elmúlt években pszichológiai terápiára is jártam. Rengeteget segített nekem a pszichodráma. Már 5 éve járok. Alkalmat adott arra, hogy a lelki blokkokat oldjam, és hogy felkészüljek az anyaságra.

A terhességem alatt kapcsolati analízisen is részt vettem. Ennek lényege, hogy a magzattal való kötődés kialakítása által csökkentsem a terhességhez kapcsolódó szorongást. Az előbb említett testi alkalmatlanság érzés még a várandósságom alatt is fennállt: a vetéléstől való félelemként jelent meg, nagyon nehéz volt leküzdeni.

A párom egyébként mindvégig biztatott, hogy nem lesz gond a teherbeeséssel, maximálisan támogatott a diétában, az egész folyamatban. Még önmagát is kivizsgáltatta, hogy biztosan tudjuk, ő sem lehet akadálya a fogantatásnak.

Várandósan is tartani kell a diétát

Az inzulinrezisztencia és pajzsmirigy alul működés miatt sokkal szorosabb orvosi kontrollra volt szükségem a várandósság alatt, havonta jártam vérvételre és belgyógyászati kontrollra. A diétát még szigorúbban tartottam, mint a terhesség előtt, nehogy kialakuljon a terhességi cukorbetegség. A szigorú diéta mellett többször éhezett a szervezetem, kétszer emelni kellett a szénhidrát mennyiségén, de szerencsére a baba mindvégig megfelelően fejlődött.

(kép: Bayu Aditya, Flickr)

Érdekes módon a terhesség nagyon jó hatással volt rám, az első trimeszterben fogytam, a 38. hétre összesen 7 kilót híztam, de valójában vékonyabb vagyok, mint valaha, sokkal szebb a hajam és a bőröm, sokkal jobban viselem a meleget, sokkal jobb a közérzetem.

Hogy milyen leszek anyaként? Mindent meg fogok tenni, hogy megfelelően ellássam a fiam, de közben nagyon fogok attól félni, hogy mindent jól csinálok-e. Viszont amióta az eszemet tudom, arra vágytam, hogy anya leszek, úgy érzem, ki fogok teljesedni a szerepben.

Lilla még várandósan írta meg nekem a történetét. Azóta azonban egy csodaszép, egészséges kisfiúnak adott életet. Sok boldogságot és egészséget kívánok nekik innét is!