Évekkel ezelőtt azért vettünk nagyobb lakást, hogy majd legyen külön gyerekszoba. Jelenleg ez a helyiség szárítóként és limlomosként funkcionál. Nem mindig jó érzés oda bemenni.
Két félszobánk van. Az egyik a mi hálónk, kényelmes kis kuckó. A másikat, amely közvetlenül a mi szobánk mellett van, a leendő gyerekünknek szántuk. Csendes belső udvarra néz, el van szeparálva a nappalitól és a konyhától. Ideális hely lenne a babának. Éjszaka egyből meghallanánk, ha gőgicsél, csupán hét lépés lenne a mi ágyunktól az ő ágya.
A baba azonban nem akar beköltözni a szobába.
Amikor megvettük a lakást, és becuccoltunk még csak az esküvőt tervezgettük. Panellakás lévén, a “gyerekszobába” állítottuk be a szárítót, örültünk, hogy végre nem a nappaliban kell kerülgetni. A férjem befoglalta az öltönyöknek a beépített szekrényt. Idővel idekerült néhány szerszám, majd a tömérdek esküvői jókívánság képeslap is egy hatalmas dobozban. Ebbe a szobába raktam le az ősszel kapott puzzle-t, amelyet ugyan én kértem – gondolván, hogy a hosszú téli estéken lefoglalom majd magam -, de végül nem fejeztem be. Kifogott rajtam. Egynegyedét raktam csak ki, a szárító alatt várja, hogy végre összeálljon Van Gogh egyik festménye, az Éjszakai kávéház.
Sok minden befejezetlen abban a szobában. Nincsenek bútorok. Minek is? Akkor veszünk kiságyat és pelenkázót, amikor lesz kiért megvenni. Szőnyeg sincs, falikép sincs.
Csak a száradó ruhák törik meg az egyhangúságot. Üresen kong az a pár négyzetméter.
Fájóan üres.
Nem mindig könnyű ebbe a szobában bemenni. Ahogy egy barátnőm fogalmazott, olyan, mintha gyászolnék. Egy nem létező élet gyászát érzem a lelkemben, amikor arra a szobára gondolok.
Röhejesnek tartom, hogy három éve nagy reményekkel vettük meg ezt a lakást. Hogy milyen boldogan osztottuk ki a szobákat, és terveztük el gondolatban, hogy az a helyiség lesz A gyereké. Egy éve még azt gondoltam, idén nyáron ha nem is lesz még lakója, de már legalább elkezdhetjük berendezni, mert úton lesz felénk a kicsi lélek.
(kép: Isa, Flickr)
Télen már azt éreztem, hogy megszakad a szívem teregetéskor. Itt nem a ruháknak kéne lógniuk, hanem egy gyereknek kéne szunyókálnia.
Zavarban vagyok. Nem merem beleélni magamat abba, hogy ez egy gyerekszoba. Túl nagy a csalódottságom. Igen, egyfajta gyász is vegyül az érzelmeimbe. És mégis melyik baba akarna egy szomorúsággal öntözött szobába költözni?
Amióta felismertem, hogy eddig gondolatban negligáltam ezt a helyiséget, kicsit megkönnyebbültem és elkezdtem várakozással tekinteni a szoba felé. Múltkor a svéd bútorboltban még kiságyakat is nézegettünk – csak, hogy tudjuk a lehetőségeinket. Már azt is kitaláltuk, melyik sarokban lenne jó helyen a pelenkázó. Időközben a férjem az egyik sarokban heverő franciakulcsot is eltüntette.
Fogalmam sincs, hova tesszük majd a szárítót, ha megjön a baba. De ezen már nem akadok fent. Mindennek meglesz a helye. Szépen spontán, erőlködés nélkül.
