A nők ügyes taktikával húzzák csőbe a pasikat. Szexisnek, vonzónak és jól ápoltnak mutatják magukat, holott havonta véreznek rendszeresen, napokon át. Gusztustalan? Ez a természet rendje. A menstruáció elrejtése azonban nem kevés odafigyelést és előkészületet igényel. Az előző bejegyzésemben néhány nőtársam már mesélt arról, milyen emlékeik vannak az első vérzésükről. Most is hoztam történeteket, amelyekből kiderül, milyen a nők viszonya a menzeszükhöz.
Fáj, szúr, majd’ leszakad az oldalam
12 voltam az elsőnél, akkor még igazából alig éreztem, nem úgy, mint pár évvel később – meséli Rita. Onnétól kezdve konkrétan olyan érzés volt az első napon, mintha kiszakadnának alul a beleim. Görcsoldó sem segített. Viszont a fogamzásgátlóval nem fáj (néha azért érzem, de elhanyagolható a korábbiakhoz képest), nem annyira sok, és nem is tart annyira sokáig. Nekem sosem volt pozitív gondolatom ezzel kapcsolatban.
A fájdalmas menzesz a napi teendőinknek is keresztbe tehet (kép: hollylay, Flickr)
A fájdalom sajnos gyakori velejárója a menstruációnak. Ennek egyszerű oka van. A havi vérzés alkalmával leválik a méhnyálkahártya, ezzel tisztul meg a méh fala, hogy a következő ciklusban is felkészülten várja a megtermékenyített petesejt potenciális beágyazódását. A méh izomzata ilyenkor összehúzódik, hogy a leválást elősegítse. Egyes nőknél alig okoz panaszt, másoknak azonban komoly fájdalomcsillapításra van szükségük ahhoz, hogy túléljék a nehéz napokat.
Az egyik bloggertársam azt írta, ő már az első pillanattól kezdve utálja: Az első nap mindig görcsölök. De általában hétvégére esik, így otthon szenvedek, ha szenvedek. 28 naponként jelentkezik és kb. 3-4 napig tart. Utálom, már alig várom, hogy teherbe essek. Néha kicsit elviselhetetlen vagyok mielőtt megjön, na és a cicimet is érzem, de igazi hisztérika nem leszek tőle. Viszont semmit sem vagyok hajlandó házon kívül csinálni, elmenni kirándulni meg ilyesmik, kizárt!
Nos igen, azokon a bizonyos napokon már csak a macera miatt sem igazán szeretünk a munkahelyünkön és az otthonunkon kívül máshol mutatkozni. Betétet vagy tampont kell cserélni 2-3 óránként, vagyis mindig kell hogy legyen a közelben egy tiszta WC. Ezenkívül nem ajánlatos áttetsző, világos ruhát felvenni az átázás veszélye miatt, bár a nagy nedvszívó képességű betétek és tamponok megjelenése sokat javított a helyzeten a vattás időszakhoz képest. Anyáinknak, nagyanyáinknak még nem volt ilyen könnyű a helyzetük. Igaz, visszafogottabban is öltözködtek.
A menstruáció mint tabu
Szendi Gábornak van egy érdekes megfigyelése, amely szerint a nőkben fut egy “mindig termékenynek látszani” program. Ezt használják ki a betét- és tampongyártók. Sok állattal ellentétben az embernél az ovuláció rejtett, vagyis nincsenek kívülről is érzékelhető fizikális jelek – mint pl. a szukáknál a tüzelés. Emiatt a nőnek igen komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy a férfit hosszú idő alatt maga mellett tartsa. A szaporodáshoz szükséges havi hat termékeny napot ugyanis nem tudná a férfi magától belőni, mint ahogyan a nő is nehezen. “Miért olyan fontos, hogy még nagyítóval se lehessen észrevenni a feszes nadrágban flangáló nőkön, hogy éppen betétet viselnek? Mert az evolúciós logika szerint ekkor a férfiak vonzalma, ha kicsivel is, de csökkenni fog. És egy nő nem engedheti meg magának, hogy ne vágyakozzanak rá folyamatosan.” (Szendi Gábor: A Nő felemelkedése és tündöklése, Jaffa Kiadó, 2009)
Evolúciós szempontból nézve tehát már kaptunk is egy magyarázatot arra, hogy miért akarjuk nőként mindenáron elrejteni a vérzésünket.
A nő legyen mindig vonzó? (kép: dollen, Flickr)
Noha manapság egyre szaporodnak a női testtudat fejlesztésével foglalkozó körök, a havibaj még mindig tabunak számít. Sokszor hallom, hogy egyes nők így illetik magukat a nehéz napokon: “most éppen beteg vagyok”. De ahogyan egy nőtársam fogalmazott, az a betegség, amikor nem jön meg.
A titkolózások és tabuk ledöntéséről mesélt egyik olvasóm is, miután elolvasta az első menzeszről szóló írásomat.
Eléggé fiús kislány voltam, mivel apukám egyedül nevelt engem és a bátyámat. Egy nyári reggelen gyanútlanul elszaladtam a mosdóba, aztán mikor végeztem azt vettem észre, hogy nem áll el. A lábam közé nézve egy fekete csorgást fedeztem fel, szörnyű volt. Bepánikoltam, előkaptam a tájékoztatókat, mindent áttanulmányoztam, de nem mertem szólni senkinek. Szégyelltem, hogy nővé érek, apám pedig soha nem kérdezte mi a helyzet. Mindig a zsebpénzemből kuporgattam a tisztasági cuccokra és rejtegettem otthon, mintha bűnt követnék el. Persze ebben az is benne van, hogy apámék nagyon csúnyán váltak el, és anyám volt az ellenség otthon. Már 16 voltam mikor felvállaltam a dolgot, de az a 3 év szörnyű volt számomra. Szeretném, ha más nem járna így.
Női beavatás: megünnepelni a menzeszt
A menstruáció megjövetele a lányok életében komoly fordulópont, ha titkolják, ha nem. Egy nőtársam így írta le az ő történetét. Neki későn, 15 évesen jött meg először, akkor még kollégista volt.
Alig vártam a hétvégét, hogy édesanyámnak elújságoljam a dolgot, mégiscsak ő az, akivel az ember ilyesmiket megoszt első körben. És péntek este, amikor hazaértem, édesapám várt otthon, mirelit pizzával. Nem értettem, mi történik. Édesanyámról annyit mondott, butaságot csinált, kórházban van. Másnap a pszichiátrián kezdtünk, ahol anyu egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után feküdt. Nem nagyon fogtam fel, mi is van tulajdonképpen, zaklatott volt és furcsa. Én azonnal közöltem vele a jó hírt, hogy nagylány lettem, de semmiféle reakciót nem mutatott. Csalódtam. Egyedül maradtam az örömömmel, ezzel a mérföldkővel. Aztán – mivel ő fél évig kórházban volt – én vezettem helyette a háztartást otthon, hétvégente, két leckeírás között. A testi felnőtté válásom egybeesett a szimbolikussal, 15 és fél évesen. Valójában beavatódás nélkül kellett hipp-hopp felnőnöm, felnőttet játszanom. Aztán eltelt majdnem 15 év, mire rájöttem, ezen a ponton van bennem egy tátongó űr, hogy nem lett méltón megünnepelve a nővé válásom. Hogy senki rám se hederített ezügyben. És ekkor jutottam el Hoppál Bori női csoportjába, ahol fél évig gondolkodtunk együtt mindenről, ami a nőiségünkhöz tartozik. Ennek a záróakkordja egy menstruációs beavatási szertartás volt, amit mindenki vállalt és akart. Táncoltunk, fehér ruhát öltöttünk, koszorút készítettünk, gyertyát gyújtottunk, hihetetlen erejű közösségi élmény volt – nők között. Az avatás után két hónappal teherbe estem, első próbálkozásra. Szentül hiszem, hogy ehhez szükségem volt erre az előkészületre, hogy helyre kerüljön bennem az utolsó mozaik is – a nőiességem megélésével kapcsolatban, hogy a tinisebeim begyógyuljanak.
A fenti történet is jól példázza, hogy sokszor hajlamosak vagyunk mélyen elrejteni magunkban a riadt vagy éppen szomorú kamaszlányt, és a nőt, aki a természet rendje szerint ovulál és menstruál. Jó párszor adódik úgy életünk során, hogy ezekkel gondjaink támadnak: nincsen peteérés, fájdalmas vagy rendszertelen a menzesz, hosszan elhúzódik a menopauza. A legfontosabb ilyenkor rendet tenni magunkban, a lelkünkben. Elfogadni, megélni, hogy nők vagyunk, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Egy személyes történetet a végére hagytam. Amikor nagyjából egy évvel ezelőtt túl voltunk az első sikertelen próbálkozós hónapon a babát illetően, olyannyira görcsölt a hasam, mint még előtte szinte soha. Ültem hétfő reggel a kanapén. Sírtam, mert nem akartam és megjött; és sírtam, mert pokolian fájt. A lelki fájdalmam kivetült a fizikaira. Már akkor éreztem, hogy kemény lesz az utam, amit nőként be kell járnom, ahhoz, hogy gyermekem lehessen. Akkor, azon a hétfő reggelen megbeszéltem magammal, hogy tanulok és nem adom fel.
Köszönöm, hogy olvasol! Ha szeretnéd velem megosztani a sztoridat, írj a nyarifecske@gmail.com címre, szeretettel várom az élménybeszámolókat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: