Elhagyott a férjem. Megrendezte a saját halálát, majd lelépett az exével. Írtam egy sms-t az andrológus dokinak, hogy ne várjon a páromra, nem megy már spermavizsgálatra, mert már nem vagyunk együtt. A válasz nem tőle jött, hanem a galád férjemtől: elhordott mindennek, utolsó szemét riherongynak. Aztán megtaláltam őket, egy tisztáson piknikeztek az ex-nőjével. Rettenetesen összevesztem vele. Törni-zúzni tudtam volna tehetetlen dühömben.
Izzadva ébredtem ebből az álomból. Szorítást éreztem a húgyhólyagomnál, de már nem volt erőm kimenni vécére. Egy újabb álomba zuhantam. Reggel továbbra is éreztem a nyomást. Szúrt is pisilés közben. Napközben folyamatos vizelési inger. Felfáztam – egy hónapon belül másodjára. Bevetettem a tőzegáfonya tablettát, de harmadnap már véreset pisiltem.
Ennek már a fele sem tréfa – gondoltam. A délelőttöt aznap az urológián kezdtem. Ultrahang, vizeletminta, antibiotikum. Pár nappal később a labor ki is mutatott egy banális kis fertőzést. A felfázásom javult. Az álmoknak azonban nem szakadt vége.
Egy kis templomban vagyunk a férjemmel, összeesküszünk, talán nincs is senki más jelen rajtunk kívül. Nagyon boldogok vagyunk. De tudom, hogy el kell őt hagynom. Pár nappal később a polgári esküvőre készülök. A leendőbelim viszont nem a férjem, hanem egy másik. Összeszorul a szívem. Ehhez a férfihoz csak kényszerből megyek hozzá, de sajnos nincsen más választásom. Keserűség önt el. Egy kötelességnek teszek eleget. Nem élhetek együtt az igazival, akivel összekötött a pap. Szomorúságban fogom eltölteni az életemet.
Kép: Guilherme Yagui (Flickr)
Egyszer ő hagy el álmomban, egyszer én hagyom el őt. És közben küzdök a felfázással.
Arra gondolok, hogy volt már hasonló periódus az életemben. Még a volt barátommal voltunk együtt. Távkapcsolatban éltünk. A kapcsolatunk vége felé már akárhányszor csak találkoztunk, nekem annyiszor jött elő pár napon belül a húgyúti gyulladásom: nem használt semmilyen antibiotikum. Szakítottunk, és megszűntek a tüneteim. Elő sem jöttek egészen mostanáig.
Mi történt? Nem vagyok már biztos magunkban?
Jóllehet az elmúlt egy év és a küzdelem a babáért megviselt minket, de én soha ilyen biztos nem voltam még a férjemben.
Az álmaim segítettek a megfejtésben. A felfázással együtt előhoztak egy érzést: egyedül vagyok hagyva. Amikor évekkel ezelőtt az exemmel voltam, úgy éreztem a távkapcsolat és egyéb személyes tényezők miatt, hogy egyedül vagyok, nincsen támaszom.
Nincsen mellettem A FÉRFI, aki mellett én NŐ lehetek.
Mindez valamiképpen a felfázásban manifesztálódott. Ha éppen be vannak gyulladva a húgyutak, akkor nem akarsz semmilyen hímneműt közel engedni magadhoz. Meg úgy általában: begubózol, csak túl akarod élni a napot. Oda a női kisugárzásnak.
A mostani helyzetemben is van hasonlóság, csak nem a partnerem miatt. Mert ez a meddőség dolog ilyen. Egyedül vagyok. Van támaszom, persze. De ugyanakkor önmagammal vívom harcot: a teljesítménykényszerrel és a türelmetlenséggel. Mindezt tetézik a testi tüneteim, a hormonjaim, a rendszertelen menzeszem.
A férjem meghallgat, próbál vigasztalni, de őt jóval kevésbé rázza meg egy-egy sikertelen hónap, mint engem. Női sors ez, minden bizonnyal.
Noha a szívem mélyén, a tudatalattimban egyedül érzem magam, mégis meggondolandó, hogy valójában én izolálom el saját magamat. Tehetem például azt is, hogy lenyugszom, és ahelyett, hogy azon siránkozom, hogy engem nem ért meg a párom, inkább beleülök abba a nyugodt hullámba amiben ő is van. Mindenféle megfelelési kényszer nélkül.
És hagyom, hogy történjenek a dolgok – maguktól.
Mert az tuti, hogy mi összetartozunk.
Tényleg nagyon szép. 🙂 És nagyon megértelek. Kívánom, hogy minél előbb vége legyen ennek a periódusnak az életetekben!
🙂 Köszönöm. Most már azon vagyok, hogy a mindennapokban is kivitelezzem a felismeréseimet.
Nagyon szép írás, gratulálok!