A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} ezen a héten azt feszegeti, hogyan jár együtt a megélhetés és a blogolás. Elöljáróban annyit, hogy eredetileg meg sem akartam írni ezt a posztot. Nem tűnt különösebben izgalmas témának, és úgy éreztem, nem is tudnék semmi okosat írni, nem vagyok befutott blogger, aki hasznos tanácsokkal tudna szolgálni. Aztán mégis elkezdett mocorogni bennem valami, vissza-visszatértem rá gondolatban. Úgy döntöttem, mégis érdemes megírnom a véleményemet a felvetett témával kapcsolatban. Ezzel is emlékeztetem magamat, miért kezdtem el blogolni pár hónapja.
A megélhetési blogolásban nem vagyok jártas, erre sok szót nem is pazarolnék. Annyit azonban látok, hogy a mai trendek alapján – és talán azért mert az okostelefonok és közösségi oldalak megjelenésével a klasszikus újságírás napja leáldozóban van -, az online lapok előszeretettel töltik ki a felületeiket bloggerek írásaival. Én ezt egyáltalán nem ítélem el. A nadrágszíjat a nagy gazdasági válság óta egyre szorosabbra kell húzni, a mezei bloggerek pedig nem kérnek sokat enni. Sőt, örülnek, hogy dől a nézettség a cikkeikre. Aztán vannak helyek, ahol honorálják is a munkájukat némi pénzbeli juttatás formájában. Ha sok a kattintás, kapsz egy adott összeget hó végén, és ha a hirdetők figyelmét is felkeltetted, abból is jut anyagi haszon. Mindenki jól jár.
Ennél mélyebben már nem látok bele. Nem tudom, hogy pusztán a blogolásból meg lehet-e ma élni Magyarországon. Ezért is fogom érdeklődve olvasni a többiek posztjait a témában, hátha szélesedik a látóköröm.
Amit viszont tudok, azok az én személyes élményeim a blogolással kapcsolatban. Nálam ez szívből jött. Terápiás céllal kezdtem el írni, egy negatív peteérés-vizsgálatot követően amelyet meddőségi kivizsgálás keretében csináltak. Ott lebegett a fejem fölött a pallos, lehet, hogy a megismételt vizsgálatot követően hormonális gyógyszert kapok, ami vagy segít, vagy nem – és ezt nem akartam, addig legalábbis nem, amíg nem biztos a meddőség oka. Gondoltam, most vagy soha, összekapom magam. Nekem az írás az, ami segít. A vizsgálat negatív eredménye persze csak katalizátor volt, a hónapok alatt felgyülemlett gondolataimat végre formába tudtam önteni. Előtte is írtam naplót magamnak. De a publikus felülettel megváltoztak a dolgok. Merem hinni, hogy a blogon is ugyanolyan őszinte vagyok, mint a naplómban lennék. Azonban itt mégis máshogy, közérthetőbben kezdtem el fogalmazni. Reméltem, hogy hasonló gondokkal küzdő sorstársaimnak vigaszt tudok nyújtani: és kiderült, valóban ugyanazon megyünk át. Tépelődéseink, fájdalmaink, reményeink hasonlóak. Kapok kommenteket, olvasói leveleket, és ezeknek én mindig szívből örülök.
A meddőség témakörén túl ugyanakkor tudtam, hogy foglalkoznom kell a nőiesség kérdésével is. Ez egy kicsit nehezebb dió nekem. Vannak sztereotípiáim, kétségeim a nőiesség megélésével. Túl szigorú is vagyok a nőkkel, illetve most már egyre kevésbé. Ezért is jó a Nők Lapja Cafeblog, ez egy virtuális női kör. Erősítem a szívemet, az érzelmeimet, és csak utána teszem hozzá az elmémet.
Az utam úgy hozta, hogy egyszer csak az írásaim kezdtek kifelé is szólni, tudtam, már nem csak magamnak, magamért írok. Hagytam, legyen. A mai napig így működöm: ami foglalkoztat azt előveszem, megírom. Egyre több a pozitív visszajelzés, bekerültem a Cafeblog VIP programjába is. Néhány írásom kikerült már címlapra és a Cafeblog oldalára is. És bár nem a sikerhajhászás miatt született a blog, ilyenkor azért mégis örülök, meg is veregetem a vállamat. Hiába, kell a visszacsatolás. Kár is lenne tagadni.
Mindezek ellenére, nem szeretnék elmenni egy lájk- és kattintás-hajhász irányba – noha nagy a kísértés. De pontosan tudom, hogy az én földi utamban nekem most nem kell tömegekhez szólnom, nem kell tanítanom, gyógyítanom, irányítanom, szórakoztatnom. Van akinek ezt dobta a gép, és az ő számára a megélhetési blogolás egy csodás eszköz. Ez így van jól.
Persze, én is rákaptam, hogy nézegessem, hányan nézték meg a cikkeimet, hányan lájkolták, osztották meg Facebookon. Persze, hogy imponál. Őszintén örülök, amikor valakinek tetszik, amikor valaki megosztja velem a gondolatait, még akkor is ha nem ért egyet.
De azt hiszem, én maradok az, aki vagyok a blog által: Végtelenül Nő. Nem szeretnék leragadni, belemenni a “muszáj-cikkekbe”. Roppant kényelmes nekem most ez a helyzet, és ezért hálás is vagyok a sorsnak. Arról írok, amiről csak akarok, akkor és amikor, csak akarom. Akihez el kell érjen el fog érni. Mindemellett önmagam fejlődésére is szolgál. Tuti kombó! Aztán meglátjuk mit hoz a jövő. Az írás így-vagy úgy, de életem végéig el fog kísérni.
Kíváncsi vagy a bloggertársak véleményére is a témában? Katt a kis ikonra:
Köszönöm, hogy olvasol. Ha úgy érzed téged el kellett érjelek, csatlakozz hozzám a Facebookon is! 🙂
😀 😀
Szimpatikus attitűd !:-)
Cecilia, Régiségeknek blog