Egy év után sem lehet ezt megszokni. Megjön a menzesz, összeomlasz, gyorsan összekaparod magad, ne lássa senki a könnyeket. Persze pont ilyenkor jön szembe egy ragyogó kismama szép pocakkal, egy boldog kisgyerekes anyuka, és pont ilyenkor jut eszébe megkérdezni egy ismerősnek, hogy mikorra tervezitek a babát. Tudom, hogy nem szégyen, és hisztériának sem vennék, én azonban az otthonom falain kívül nem szeretném kimutatni a fájdalmamat. Marad hát a férjem, egy-két közeli barátnő és pár hasonló cipőben járó blogger kollegina, akinek kiönthetem a szívem. No, és a blogom.
De hiába adom ki magamból, hiába gondolom át ötvenszer, hiába sírom lángvörösre a szememet. Ha csak pár napot késik is, én már elkezdek reménykedni. Várom azt a fránya két csíkot a teszten. Elkeseredek, amikor csak egy rajzolódik ki. Biztatom még egy kicsit magam, utánaolvasok fórumokon és a témába vágó oldalakon: nem szabad elszontyolodnom, egy teszt nem tesz, megesik, hogy negatív, és a pocakban mégis ott van már a bérlő. Bár minden egyes apró görcsre felkapom a fejem, és félve húzom le a bugyit WC-zés előtt, a metrón utazva azért már tervezgetem, hogy mikor tudok elmenni az orvoshoz, és hogyan jelentem majd be a nagy hírt a családnak, kollégáknak. Esténként, elalvás előtt dédelgetem a hasamat, elképzelem, ahogy növekszik bennem a kis élet, szinte már érzem a szimbiózist.
Kép: Flickr
Aztán egy pillanat alatt törik össze minden. Ott a piros folt a tisztasági betéten. Fuldokolva kapkodom a levegőt, ordítanék, de nem lehet, mert kihallatszik a folyosóra. Óriásit rúgnék a fajanszba, darabokra zúznám a tükröt, de leginkább összekuporodnék a sötétben, és a világ végezetéig mozdulatlan maradnék. Menni kell azonban tovább, végezni a munkát, jó pofát vágni.
Kis idő múlva már jobban vagyok. Arra gondolok, hogy hálás lehetek a sorsnak. Szeretem a munkahelyem, a kollégáimat, akiknek a körében nem telik el nap, hogy ne röhögnénk egy jót. Hálás vagyok, hogy olyan férjem van, aki a társam is. Aki a telefonban megkérdezi, hogy minden rendben van-e, és amikor nemleges a válasz, egyből tudja, mi a helyzet. És aki nagy öleléssel fogad otthon.
Kicsit dühöngök még: én nem értem ezt az egészet. Fiatalok vagyunk, egészségesek, lelkileg kiegyensúlyozottak. Közben persze tudom, hogy ez nem ezen múlik. Rázom az öklöm az ég felé, mégis mit képzelnek, hogy szórakoznak velünk?! Nagyon szeretnénk azt a gyermeket, odafigyelnénk rá, tisztességgel felnevelnénk. Hány kicsiny lélek szenved elhanyagoló családban, erőszakos, bántalmazó szülőkkel? És akkor itt vagyunk mi. Hejj de jó dolga lenne nálunk a kis emberkének! De csak nem jelentkezik senki erre a posztra. Hát hogy működik ez? Jelezném, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, távolról sem, lenne bőven mit tanulnia egy gyereknek, és persze nekünk is. Ha erről van szó, ez sem akadály.
Nem értem mi történik, mi mindebből a leckénk? Van-e egyáltalán lecke?
Itt állok, meglőve. Utálom, hogy, ha csak egy kicsit is, de beleéltem magamat az anyaságba. Utálom, hogy még mindig itt tartunk. Elfutnék a világ végére, vagy csak bámulnék ki a fejemből, amíg már nem érzek semmit.
Sebaj, újabb ciklus kezdődik. Holnapra már jobban leszek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: