Félelmek az anyává válástól

Egy tágas, fákkal szegélyezett téren vagyunk, két oldalt irodaházak. A tér közepén egy baldachinos ágy. A férjemmel sétálunk, a 9. hónapban vagyok. Hirtelen megindul a szülés, a férjem lefektet az ágyra, egyből körülöttem teremnek az ápolók és orvosok. Ránézek az uramra, és megkérem, szülje meg helyettem a babát. Ő készségesen bólint: persze, megteszi értem.

Igen, volt idő, amikor a tudatalattim azt üzente az álmaimon keresztül, hogy bizony jó lenne elkerülni ezt az egész szülés dolgot. Magával a terhességgel nem volt fenntartásom; jó párszor álmodtam már a húszas éveim elejétől, hogy várandós vagyok, és mindig nagyon jó érzés volt. Mikor azonban szóba került a családtervezés, beindultak a feldolgozásra váró álmok. Először nem jutottam el a szülésig, csak elindultam szülni. Majd a férjemet kértem meg, hogy szüljön helyettem, aztán később már jómagam szültem álmomban, de hol egy lepukkant, elhagyatott gyárépületben voltam, hol pedig egy mélygarázsban, ahol olyan dokumentumfilmet vetítettek a tévében, amelyben a csecsemők meghaltak szülés közben, mérgezett volt a magzatvizük.

Itt van hát az idő! Szeretnék egyszer és mindenkorra (de legalábbis egy időre) leszámolni az aggályaimmal, amelyeket az anyasággal szemben táplálok. Listázom most őket, ha leírom, már nem esznek engem belülről. Az elmúlt egy évben bőven volt időm átgondolni a fenntartásaimat, átrágtam, megrágtam, és a sok esetben a hangsúlyok teljesen máshova kerültek. Azt hiszem, ma már tudom, mi igazán fontos, és mi nem az. Íme a listám – vigyázat, nagyon őszinte lesz!

1. Mi lesz ha nyári utazás/nászút alkalmával már a 6. héten túl járok?

Ha terhesen megyek nyaralni, nem ihatok finom borokat, nem ehetek tengergyümölcseit. És különben is, mi van ha hányingerem lesz, netán hányok is? Irtó ciki a várlátogatás közben kidobni a taccsot…. Arról nem is beszélve, hogy külföldön nehezebben oldom meg az orvoshoz való eljutást. Ha adódik valami egészségi galiba, ki tudja hova kerülök. 

Nos, hamar rájöttem, hogy ezek butaságok. Egyrészt, az önző, kényelmes énemmel megbeszéltem, hogy az anyaság csodálatos élménye arról is szól, hogy nem én, hanem ő, a baba lesz az első, mindig mindenben. Félre kell tennem a nyafkaságomat, és a baba érdekeit szem előtt tartani (tudván persze, hogy a babának elsősorban kiegyensúlyozott anyára van szüksége). A hányás meg: nem kellemes, de nők millió küzdöttek már meg vele az évezredek során. Ha vele jár, vele jár, ha nem, hát örülünk. De apróság, ahhoz képest, amilyen ajándékot kapunk az élettől. Az orvosi ellátással kapcsolatban, pedig úgy gondolom, hogy a terhesség nem betegség. Alapesetben simán el lehet menni pocakkal akár két hétre is nyaralni külföldre. Ha netán bármilyen probléma adódna, akkor muszáj a sorsa bízni magunkat, és hinni abban, hogy a megfelelő orvosba botlunk, aki hathatós segítséget nyújt majd. Rossz ellátás pedig Magyarországon is előfordulhat, nem tűnnek el az orvosok a határt átlépve.

2. Hogyan oldom meg a vizsgálatokat a munka mellett?

Ez bizony fura aggálynak tűnhet. Tudni kell, hogy enyhén teljesítménykényszeres vagyok, szeretem, ha minden munkám szépen, időben, precízen megvan. Látván, hogy a kismamák ultrahangtól ultrahangig, vérvételtől vérvételig, védőnőtől védőnőig járkálnak a terhesség 40 hetében, elgondolkoztam, hogyan tudnám én ezt kivitelezni úgy, hogy a munkám ne lássa kárát. Különösen a kezdeti időszaktól féltem, amikor még “titokban” járkálok orvoshoz, hisz amíg a terhesség elején vagyunk, nem szeretném telekürtölni az irodát a jó hírrel – babonából. 

Ez a félelem is hamar lecsengett. Minél több sikertelen hónapon voltunk túl, annál inkább kezdtem érezni, hogy a munka nem olyan fontos, amikor az ember babát vár. Persze, tisztességgel el kell végezni (én különösen nem szeretem szarban hagyni a kollégáimat), de a fókusz teljesen máshol kell legyen. Megint csak: a baba az első. Az első trimeszterben pedig akár a közvetlen főnököm elé is állhatok, elmondhatom neki, hogy mi a helyzet. Így már tudna róla: ha valami vizsgálat van napközben, gond nélkül elenged, és még támogat is, amiben tud. Szerencsére vagyunk is olyan jó viszonyban, hogy ezt elé tárhassam.

3. Milyen élmény lesz a szülés? Mi van a komplikációkkal a várandósság alatt? Egészséges lesz-e a gyerek?

Azt hiszem ez túl sok magyarázatot nem igényel. Őszintén szólva ezek a kérdések valószínűleg a terhességem alatt is foglalkoztatni fognak.

Egy valamit tudok csak biztosan: a hitemre kell ebben is támaszkodnom, és bízni abban, hogy a gondviselés átsegít minden nehézségen. Mindamellett azt is pontosan tudom, hogy az lép be az életedbe, amit megteremtesz magamnak. Egy időben egy fogászati klinikán dolgoztam, és jól megfigyelhettem, hogy azoknál a pácienseknél voltak komplikációk, akik rettenetesen féltek a beavatkozásoktól. Egy idő után már előre meg tudtam mondani, kinek gyullad majd be a fogimplantátum, és kinek kell ötvenszer átépíteni az ideiglenes fogprotézisét, mert sehogy sem passzol a szájába. Ezek az emberek a félelmeiket valósággá varázsolták. Azt hiszem, ez akkor nekem jó lecke volt.

4. Mi lesz a kettőnk között lévő intimitással?

Itt nem csak a szexre gondolok, hanem a meghitt filmnézős, borozgatós, étterembe járós, beszélgetős alkalmakra is. A kisbaba mellett ezekre nem lesz kapacitásunk, és később sem lesz már ugyanaz, mint előtte. Családi magunk kibővül, már nem ketten, hanem hárman, esetleg négyen leszünk. Nem csak férj és feleség, férfi és nő, hanem apa és anya.

Egyrészt azt gondolom, hogy ahogyan a baba előtt, utána is mindennap meg kell dolgozni a házasságért. Az angolnak van egy zseniális kifejezése: “taken for granted”, (meg)adottnak venni. Hát, a hosszú párkapcsolat nem adott, azért minden nap tenni kell, hogy működjön: beszélgetni, vitázni, helyretenni a kommunikációs elcsúszásokat, ölelkezni, szeretkezni, tisztázni az én-határokat, tisztelni a másikat. A baba mellett biztosan nehezebb lesz erre is odafigyelni, de ha mást nem majd vissza-visszaolvasom ezt a posztomat, hogy emlékeztessem magam.

Másrészt bízom benne, hogy a szerepek majd szépen, maguktól kialakulnak. Később magától értetődő lesz, ami most még elképzelhetetlen számomra, nevezetesen, hogy itt gőgicséljen mellettem egy gyermek, és el kelljen vinnem megfürdetni, pelenkázni, szoptatni. Jól emlékszem, a síeléstől is féltem: hogyan csúszok én le azokkal a nagy lécekkel a dombtetőn, mi van ha elesek, képes leszek egyáltalán megtanulni síelni? 13 évesen elvittek sítáborba, jelentem négy nap után már le tudtam csúszni a kék pályán. Naná, hatalmasakat estem, volt, hogy egyensúlyomat nem találván percekig nem tudtam feltápászkodni. De az az élmény, amikor a napsütésben suhansz, a szemed a hegyeket, erdőket pásztázza, érzed, hogy szabad vagy és, hogy ez most nagyon jó: ez megfizethetetlen. Remélem, az anyasággal is így lesz.

5. Kibírom én a játszótéri anyukákat ? Erre a kérdésre majd pár év múlva visszatérek 🙂

Végezetül szeretném veletek megosztani egy pár hete “látott” álmomat.

Szülőszobán vagyok, a kórházban. Érzek egy kis fájást a hasamban, hirtelen valami kicsúszik belőlem alul, tisztán érzem ahogy lágyan kitágul a hüvelyem. Hopp, már világra is jött. Csillogó kék szemei vannak. Kislány!

Köszönöm, hogy olvasol! Ha egy cipőben járunk, vagy csak szeretnél hozzám csatlakozni, bátran megteheted a Facebookon is.  Amennyiben megosztanád az olvasókkal a saját tapasztalataidat, írj nekem a nyarifecske@gmail.com-ra, szívesen közlöm a történetedet.