Zuhanok, szürke homályos köd vesz körül. Zizegő-sistergő hang kúszik felém a távolból, egyre erősebb. Filmszakadás, sípol a fülem. Kint vagyok. Kopaszodó, szemüveges férfi hajol fölém. A szemében jóság, mosolyog: “Te vagy az?” – kérdi, vagy talán csak mondja, a TE szócskán van a hangsúly. A szája nem mozog, csak az elmémben hallom a hangját. A férfi a kezében tart. Hálával tekintek rá, amiért ilyen jósággal van felém.
Felébredek. Különösnek tartom ezt az álmot, tudom, hogy ismerem ezt a férfit, de nem tudom honnét. Már a villamoson utazok, Hamvas Bélát olvasok**. Ekkor nyilall belém a felismerés: a férfi a szülészorvos, és ez nem álom volt, hanem életem első emlékképe. A születésem pillanata. Később bizonyosságot is nyerek, anyukám olyannak írja le az orvost, amilyennek én is láttam álmomban.
Ettől a pillanattól kezdve érzem igazán, hogy létjogosultságom van ezen a földön. Hiszen megvan emlékeimben az a pillanat, amikor a mindenségből kiszakadok a valamibe: az életbe.
Milyen családba is jöttem én?
Először is, van egy erős fel- és kiemelkedés. Nagyszülők kitörnek a hagyományos, paraszti, földműves létből és köztisztviselői valamint gyárigazgatói pályát futnak be. Hatalmas lépés ez azoknak, akik sok testvér között nőttek fel, szerény körülmények között, és akik gyalog jártak a szomszédos falu iskolájába a hóban és a fagyban is. Mindez persze felelősséggel jár. Nagy az ugrás, nagyon nagy. Megnyugvás kevéssé van: felelősséggel tartoznak a megteremtett életükért a társadalommal szemben. Becsület, munka, szorgalom és alázat. Talán egy adag lelkiismeret-furdalás is, amiért nekik sikerült az, ami másnak nem.
Van egy erős elszakadás is a hazától, Magyarországtól. Sok-sok külföldi út, külföldi élet – mint ahogyan a szociális felemelkedés, úgy ez a motívum is mindkét szülőm családjában megjelenik, és megy is tovább megállíthatatlanul. Jómagam is megéltem ezt. Mindenhova tartozom, és nem tartozom igazán sehova. Amikor utazós ismeretterjesztő filmet látok, elkap a gépszíj: pakolnék, rohannék, világot látnék. Mozgásban akarok lenni, mindig két úti cél között. Mindegy, csak felfedezzek, megfigyeljek, bele merítkezzek. De mindeközben erősen védem magamat, az én váram önmagam vagyok. Ez egyetlen igazi otthonom: saját magam.
És a nők? Családom nőtagjai erősek, határozottak, az övék az utolsó szó. Az egyetlen polgári születésű dédanyám egyedül maradt két kamaszlánnyal az ötvenes évek végén. Ő lett a családfenntartó. Nem ismertem, de kemény asszony lehetett. Nagy csapás volt számára, hogy az egyik lánya parasztcsaládból származó munkásemberhez ment feleségül. Talán nagymamám külön élvezte, hogy borsot tör az orra alá: nagy lázadó volt, és az is mind a mai napig. Nem szeret beállni a sorba. Én sem. Ugyanakkor van példám a szelíd női irányításra is. A másik nagyanyám mindamellett, hogy támasza nagyapámnak, okosan a háttérből mozgatja a szálakat. Az évek során megtanulta, hogy a megfelelő pillanatban elejtett megjegyzés a férfiemberben táptalajra lel és onnét csírázik ki. Mert vitathatatlanul a nő a nyak, amely a fejet mozgatja.
Végezetül, mit kaptam édesanyámtól? Láttam nagy szívet, amely a világ összes gondját magába zárná. Érzékeny is ez a szív, minden kis szellőre megmozdul. Ha bántva érzi magát, vagy nem tud mit kezdeni egy helyzettel, bezár – erre én is hajlamos vagyok. A mélységben dúlnak az érzelmek, a felszín viszont egy nagy áttörhetetlen betonfal. Ha valaki mégis átjut rajta, az meglátja azt a kincset, amit a szíve rejt. Én köszönöm neki, hogy megmutatta, hogyan lehet kitartani a házastársunk mellett jóban-rosszban, és támogatni őt mindig minden körülmények között. Erős csapat ők apámmal.
**Pár nappal később a Scientia sacrában ezek a mondatok kerülnek elém: “Az éberség első jele, hogy az emberben homályos gyanú ébred: a májá, az érzéki világ varázslat. Mé-on, ahogy Platón mondja. Nem létező. Az érzéki világ olyan álmosság varázslata, amely minden élő emberével közös. (…) Ezután következik a két fontos állomás, amikor a leglényegesebb álomkép, az individuális Én álomképe foszlik szét. A Véda ezt a két állomást úgy jelöli meg, hogy: etad vai tat és tat tvam aszi. Az előbbi azt jelenti, hogy: ez nem más, mint az; az utóbbi pedig: ez vagy te. (…) Aki a sötétségből, amely a világot takarja, kilép, az a sokaság varázslatszerűségét felismeri. Az ember ebben a percben nem individuális Én többé, hanem univerzális személy.” Furcsának találom az összecsengést az álmommal, de semmiképpen sem véletlennek.
Köszönöm, hogy olvasol. Csatlakozz hozzám bátran a Facebookon is! Ha szeretnéd megosztani a családod női sorsát velem és a blogolvasókkal, ne habozz írni a nyarifecske@gmail.com címre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: