Az Álmodó-klán

Bálint kopogó léptek zajára riadt fel. Nyikorgott a padló, nyílt az ajtó, és a kis húga egy szempillantás alatt bevetette magát bátyja ágyába. Megint rosszat álmodott – gondolta magában a fiú. Erősen magához húzta Rózsikát, és puszit nyomott a homlokára. Hosszú percek teltek el, mire a lány suttogva megszólalt.

– Apussal voltam a háborúban. Nagyon fáztam. Még most is érzem, mintha jégcsap lenne a lábam helyén.

Bálint megsimogatta húga haját. Az édesapjukra gondolt, aki nem bírta tovább és dezertált Donnál. Egy nap alatt elfogták, kivégezték. Ennek már tíz éve. Rózsi szinte nem is ismerte az apját, egyéves volt, mikor besorozták. Az álmaiban viszont gyakran felbukkant. Amikor legelőször álmodott vele – hat éves lehetett talán -, azt mesélte, a férfi az udvaron ült a padon, ahol a csirkét szokták kopasztani. Rámosolygott a kislányra, és elmondta, hogy ő az apja. Rózsi azóta apusnak hívja, a férfi kérte, hogy szólítsa így. Pont, ahogyan Bálint szólította őt kicsiként.

– És mi történt veletek? – kérdezte a fiú Rózsit.

– Hó volt, hatalmas végeláthatatlan hó. Egy árokban feküdtünk. Nagyon fáztam, apus is. Ott volt még három másik katona. Mindenki cigizett, valamire vártak. Engem nem vettek észre, mintha ott sem lettem volna. Csak apus nézett rám egyszer, elmosolyodott, maga elé motyogva azt mondta: ‘Rózsikám, remélem neked jobb életed lesz’. Aztán a távolból nagy durranás hallatszott, nagyon megijedtem. Futásnak eredtem. Ekkor észrevettem, hogy mezítláb vagyok, csak a hálóingem volt rajtam. Nagyon-nagyon fáztam, lilák voltak az ujjaim, azt hittem mentem meghalok. Aztán felébredtem. A kezem és a lábam még most is fájnak.

– Semmi baj, Rózsika, semmi baj. Csak rossz álom volt, ennyi az egész – csitította őt a bátyja.

– De olyan valóságos volt – Rózsi pityeregve a fiú nyakába fúrta a fejét. – Mintha én is ott lettem volna.

– Jól van, hozok neked egy bögre meleg tejet. Attól majd könnyebben visszaalszol.

Bálint kikászálódott az ágyból, betámolygott a konyhába és melegített egy kis tejet a húgának. Mikor visszament a szobába, Rózsika már nyugodtan szuszogott. Visszaaludt.

Másnap reggel a lány úgy ébredt, mint akit fejbe vágtak. Az édesanyja többször is megkérdezte tőle, jól van-e. Aggódott, mert olyan sápadt volt az arca, el akarta vinni a körzeti orvoshoz. De Rózsi nem hagyta magát, azt mondta, csak egy kicsit fáj a hasa, de semmi az egész, délutánra elmúlik. Megköszönte édesanyjának a reggelit, megpuszilta, felkapta a táskáját és rohant az iskolába.

Az éjszakai álom hagyta keserű érzés a szívében kezdett felengedni, ahogy a virágba borult udvarok előtt elhaladt. A madarak csiripeltek, finom orgonaillat szállt mindenfelől. Rózsi egy dalt dúdolt, nemrég hallotta a rádióban, és egyből a fülébe mászott. Még táncolt is hozzá az utcán. Boldogan lóbálta az iskolatáskáját, amikor az egyik sarkon befordulva, a nagy táncikálás közepette egy magas nőbe ütközött. A táskája leborult a földre, szanaszét ömlöttek a füzetek.

– Rettenetesen sajnálom, mostanában nagyon bamba vagyok – kért mosolyogva bocsánatot a nő. – Hadd segítsek!

Rózsi megszeppenve szedegette össze a tanszereit a földről. Alig mert felnézni. Még a nő kér elnézést? Hiszen ő volt a figyelmetlen.

– Rózsa! De szép név! – kiáltott fel az ismeretlen.

– Honnét tudja a nevemet? – csattant fel a lány.

A nő felkacagott: – De hiszen a füzeteidre van felírva a neved. Itt van ni: Merész Rózsa.

– Ó, igen, de buta vagyok – szabadkozott a lány. – Köszönöm, hogy segíteni tetszik összeszedni a holmimat. De nekem kéne bocsánatot kérni. Én nem figyeltem oda, ahogy befordultam a sarkon.

– Ugyan már, hagyjad csak. Mindketten figyelmetlenek voltunk.

A kislány most nézett csak fel a nőre, és egyből elámult a szemének csillogásától. Amit látott szinte hihetetlennek tűnt, mintha aranyból lettek volna a szemei. Biztosan a kialvatlanság okozza, azért nem lát rendesen. Hiába, lehet, hogy édesanyjának mégis igaza volt, és el kellett volna menni Pusztai doktorhoz.

– Milyen szép nagylány lettél! – csapta össze a kezét a ismeretlen.

Rózsi nem tudta mire vélni ezt a megjegyzést, sosem látta azelőtt a nőt. Nem is tűnt idevalósinak, mi több, mintha városi lett volna – olyan szépen fel volt öltözve.

– Rózsa drága, ne álldogálj itt, mint Bálám szamara. El fogsz késni az iskolából, mindjárt becsöngetnek.

– Igen, elnézést, bocsánat – dadogta Rózsi, majd köszönés nélkül elfutott. Meg sem állt az iskoláig, még éppen becsusszant az ajtón, mielőtt a gondnok bezárta volna. Az öreg Szabó bácsi csóválta is a fejét: ezek az átkozott diákok, állandóan futnak, mindig csak loholnak, lekésik az egész életüket.

Rózsi nem emlékezett mi történt aznap az iskolában. Gondolatai folyton a reggeli találkozás körül forogtak. Hogyan került oda a nő? Milyen szépen csillogott az aranyszínű szeme! Lehetséges, hogy csak képzelte az egészet? Már nem csak éjjel, de nappal is álmodik? Nagyon különösnek találta a találkozást, de a szíve mélyén reménykedett, hogy összefutnak még egyszer.

Mikor véget ért a tanítás, a lány kábán szedelőzködött. Osztálytársai már rég kint voltak az udvaron, mire végzett a pakolással. Tanítónője noszogatta, szedje a lábát, be kell zárnia a termet – sietős dolga volt. Rózsi kilépett a vakító napfényre és úgy döntött, hazafelé menet betér a kis közértbe Dianás cukorkáért. Nem mindennap tehette meg, hogy ilyen drága és felesleges ínyencségekre költ, de előző nap Bálint adott neki egy kevéske pénzt, melyet a nyulak eladásából szerzett. Rózsa gondos testvér lévén, nem csak magának, de mindkét bátyjának vett végül cukorkát, mindenkinek egyet-egyet. Amikor kilépett a boltból egyből megpillantotta az aranyszemű nőt. Megtorpant, a szíve hevesen dobogott. A nő biciklin volt, ő is meglátta Rózsit, lefékezett mellette, és lepattant a nyeregből.

– Nahát, de örülök, hogy megint találkozunk! – kiáltotta a nő.

– Csókolom! – köszönt illedelmesen Rózsi, de érezte, hogy arcát és nyakát ellepi a pír, mint mindig, amikor zavarba jött.

– Édes Rózsám! Gyere ide, hadd öleljelek meg! Remélem nem veszed tolakodásnak.

Rózsi, bár maga is furcsállta, de nagyon megörült a szívélyes hangvételnek. Szinte gondolkodás nélkül az aranyszemű karjába vetette magát. Az ölelése meleg és puha volt, a kislányt végtelen megnyugvás érzése töltötte el. Rózsi mosolyogva bontakozott ki a hosszú ölelésből. A nő kedvesen megsimogatta az arcát.

– Ismerős volt ez az érzés, ugye? Sokszor átélted már, még ha nem is tudtál róla. Amikor a patak partján ugrándozol, lefekszel a fűbe és csodálod ahogyan a szellő lengeti a fűzfát, vagy amikor reggel a nap besüt a szobádba, és megcsiklandozza a az orcádat. Amikor nem gondolsz semmi másra, jelenre, múltra, nincsen az elmédben semmi emlék, semmi vágyakozás. Csak te vagy és a természet, az egész világ egy nagy egész. Ugye, ilyen volt ez az ölelés is?

– Igen. Össze voltunk olvasztva… – hebegte a kislány.

– Pontosan, Rózsa, nagyon szépen megfogalmaztad. Összeolvadás. Mindig is tudtam, hogy okos és érzékeny leányzó vagy.

– Hogy tetszik érteni, hogy mindig is?

A nő sóhajtott egyet: – Gyere sétáljunk, közben mesélek.

Az aranyszemű és Rózsi elindultak az utcán, a nő maga mellett tolta a biciklit. A kislány még soha ilyen figyelmesen nem hallgatott, mint most. Belülről jövő bizsergés tört fel a háta közepéből, érezte, hogy most valami fontos történik.

– Rózsám, én nem egyszerű földi halandó vagyok. Sok mindent tudok rólad, a családodról, az országról amelyben élsz, és persze az egész Földről. Nem foghatod fel, amit én tudok, de nem is szükséges. Mindenesetre, remélem érzed és tudod, hogy a lehető legjobb szándékkal közeledem feléd. Tekints rám, mint egy szerető nagynénire. Menni fog?

Rózsi bólintott. Minden porcikája kíváncsisággal volt tele.

– Édes kicsi lány, bár ezeregy kérdésed lenne, nem mondhatok el neked mindent, az túl sok lenne, csak összezavarodnál. De egy valamit fontos tudnod, ezért jöttem most el hozzád. Az álmaid nem véletlenül gyötörnek téged. Te bizony az Álmodó-klán tagja vagy.

– Álmodó-klán? Nahát, de szépen hangzik! – Rózsi elcsodálkozott, ízlelgette magában a szót. – De mégis mi ez?

– Nos, álmodni mindenki tud, az Álmodók viszont nem csak fantáziálnak álmainkban, nem csak a nap eseményeit szövik újra, hanem üzeneteket is kapnak. Olykor erős üzeneteket. Ugye? – a nő Rózsira sandított a szeme sarkából, de a lány mélázva bandukolt mellette. Gondolkodott, most tolultak fel agyában az emlékképek az álmairól. Az aranyszemű folytatta. – Mintha az álmaid valóságosak lennének, persze az álom már csak ilyenek, igazinak élik meg az emberek. De te érzed, hogy ennél többről van szó. Hatnak rád, belekúsznak a lényedbe, olykor előfordul az is, hogy amiről álmodsz, később így vagy úgy, de megtörténik. Álmodsz egy gombról, és másnap leesik egy a kabátodról. Nem véletlenek ezek. Tiszta az elméd, ezért kapod ezeket az üzeneteket. Bánj velük okosan.

– De mégis hogyan? – kérdezte elképedve a lány.

– Először ne kezdj velük semmit, csak figyeld meg őket. Ülj fel az álmok varázsszőnyegére. Nézd meg, milyen érzéseket, gondolatokat indítanak el benned. Aztán hallgass a megérzéseidre, a sugallatokra. Tiszteld az álmaidat, tiszteld az embereket, akikkel álmodsz. Így tudsz közel kerülni az igazsághoz.

Rózsi elgondolkozott: – Értem, azt hiszem tudom miről tetszik beszélni. Sokan vagyunk Álmodók?

Az aranyszemű felkacagott: – Az univerzum végtelenségéhez képest kevesen. De emberi léptékkel mérve sokan. Volt idő, amikor még ennél is többen voltatok, de bizonyos okok miatt a csatornák le lettek zárva. De megint növekszik a számotok. Az Álmodó-klán tagjai idővel mindig megtalálják egymást. Még, ha nincsenek is tudatában láthatatlan szál fűzi őket össze. Tudni fogod, kivel kell beszélned.

A nő megállt, láthatóan befejezte a mondandóját. Rózsi meglepetten nézett rá, agyában csak forogtak a gondolatok, sok minden helyre került most benne. Az aranyszemű felszállt a biciklire.

– Mennem kell. Nagyon kellemes volt ez a séta. Örülök, hogy beszélgettünk.

A kislány szíve hálával volt tele, ahogy a nőre nézett. Tekintetük találkozott, az aranyszemű elmosolyodott, intett egyet, majd eltekert. A válla fölött még egyszer visszanézett: – Üdvözlöm Bálintot!