Az utóbbi hetek témája számomra a hit mellett a stressz. Több felől jön ez felém: biorezonenciás vizsgálat, vérvizsgálat, laborértékek. És mindeközben még soha nem voltam olyan nyugodt, mint most. A munkámban nincsen stressz, délután 6-kor kiesik a kezemből a toll, szó szerint. Nem kell korán kellnem, nem kell órákat bumliznom a melóba. Napi 8 órát alszom. Hál’istennek, a hó végéktől sem kell nagyon tartanom, van annyink, amennyi elég. Se több, se kevesebb.
Kép: Flickr
Mikor múltkor rám kötötték a biorezonanciás kütyüt és leszkenneltek, az első kérdése a vizsgálatot végző hölgynek ez volt: “mostanában ugye nagyon húzós időszak van a munkahelyeden?”. Én pedig pislogtam, mint hal a szatyorban: “nem, egyáltalán nem, ez eddig a legnyugisabb hely, ahol valaha dolgoztam”. A nő elképedve kérdezte: “biztos? Az értékeid alapján nagyon stresszesnek tűnsz”. Na ez szép! Úgy látszik nálam a stressz hiánya stresszt okoz… Viccet félretéve, aktuálisan egyetlen stressz van az életemben: a babaprojekt.
Már ez a szó is: projekt! Nem annak indult, mégis az lett belőle. Bár mióta elkezdtem mélyebben foglalkozni a hittel, és magamat szépen lassan a gondviselésre bízom, sokkal könnyebben viselem ezt is.
De lássuk hogyan is működik ez a stressz mumus.
1. tény: a stressz mint olyan elhanyagolható része az életemnek. A két kezemet összetehetem. Világos, hogy ennek hallatán sokan cserélnének velem. És mégis : nézem a vérképemet, és kiderül a prolaktin szintem is túl magas. Mivel nem szoptatok és terhes sem vagyok, ennek oka csak a stressz lehet, legalábbis a tankönyv szerint. De hogyan lehetséges ez? Mitől lennék feszült?
Ja, hogy az önmegvalosítás és a belső harmónia?! Persze, igaz, nem éppen érzem magam kiteljesedettnek a rutin, irodai munkától. Ellenben abszolút kiszámíthatóak a mindennapjaim. Ennek nem kéne stresszt szülnie. Szeretem a kollégáim, nem félek a főnökömtől. Szabadidőmben van lehetőségem sportolni, jógázni, meditálni, olvasni, filmet nézni, blogot írni. Minden oké. Akkor mi a baj?
2. tény: eléggé érzékeny lélek vagyok. No, nem az a minden romantikus filmet végig bőgő típus. Nem is az a könnyen sértődős. Hanem az, aki nagyon mélyen megéli a legkisebb változást, szellőt is. És persze mindebből kifelé nem hajlandó semmit sem mutatni. Vannak persze bizalmasaim (a férjem és pár barátnő), akiknek viszont mindent, de mindent elmondok, kendőzetlenül – legalábbis merem hinni, hogy semmit sem titkolok el tudattalanul (nagyon becsapós tud lenni az elme önvédelmi funkciója). Ha mélyen magamba nézek, tudom azt is, hogy szeretem, ha a dolgok elsőre úgy mennek, ahogy én elképzeltem, ha minden a helyén van. Felborul a kis világom, ha nem úgy alakul bármilyen apróság, ahogyan azt én megálmodtam.
3. tény: az agyam nincsen leterhelve a munkával. Naponta órákat pöröghetek szánalmas kis életem problémáin. Na de ha napi 8-10 órákat nyomnék le megállás nélkül, boldogabb lennék? Ha excel fájlokkal és számokkal lenne tele a buksim, nem gondolnék a babára? Önmegvalósíthatnék is, naná. De mit? Ha magánvállalkozásba kezdek, azon stresszelem szét az agyam. Ha visszatérek az újságíráshoz, amit már csináltam, akkor meg a “kötetlen” munkaidőtől buknék ki (ami jellemzően napi 12 órát jelent), magánéletem is alig lenne. Egyelőre tehát az van, hogy írom a kis blogomat, és a kis mesémet az aranyszeműről. Akihez el kell jusson, ahhoz elfog. És ha csak magamnak írom, hát úgyis jó.
First world problem, tudom. Ha már itt tartunk: hogy a fészkes fenébe lehetséges, hogy a világ legszegényebb tájain, ahol komoly gondot okoz a vitaminhiányos étkezés, nem igazán küszködnek meddőségi problémákkal. Na jó, lehet, hogy a nők szülnek 10 gyereket, és csak a fele éri meg az ötéves kort; közben pedig egy csomó betegséget összeszednek, a fejlődési rendellenességekről nem is beszélve. De hogy éppen hogy áll az ösztrogén és progeszteron szintjük a luteális fázisban… hát az pont nem érdekel senkit. Merthogy így is úgyis teherbe esnek. Az önmegvalosítással sem foglalkoznak sokat, örülnek, hogy élnek, túlélnek. Megvan a maguk gondja, a hangsúlyok vannak éppen nagyon máshol. Persze erre lehet mondani, hogy a magyarázat az evolúcióban keresendő: az éli meg a termékeny kort, aki erős, a gyenge hamar kihullik. Nos, ezek szerint a nyugati civilizáció meglehetősen csökevényes lehet már.
Kép: Flickr
Ez az egy év kemény leckét adott: ember tervez, Isten végez. Most fogom csak fel igazán ennek a mondatnak az igazságát! Kapálódzhatok jobbra-balra, úgyis az égiek kezében vagyok.
A stressz meg… Az, hogy ez a terítékre került azt üzeni: legyek hálás annak, amim van. Ismerjem fel, hogy az életem jó, és pont. Kifiléztem már magamat elégszer, minden oldalról. Hinnem kell, hogy minden ami mozgásban van felém, el is fog érni. Várni, és közben nem elfelejteni boldognak lenni, és kiterjeszteni ezt a világ felé.
Hiszen útravalóul csak ennyit kaptunk:
“Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.
Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon…
Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”
(Márai Sándor: Füves könyv)
Update! Végig gondoltam: mikor mutatna a biorezonenciás kütyü kiegyensúlyozott érzelmi állapotot? Egy ideális világban én rengeteget utaznék, akkor amikor kedvem szottyan. Nem tervezgetném a nyári utat, hanem mennék amikor eszembe jut. Mindig más helyen lenni, új embereket megismerni. De azért ne kelljen túl sokat jópofizni velük, azt nem csípem. Csak nézni, felfedezni, beszippantani a jóféle kisugárzásokat. Lenni, elleni. Lehetséges ez?
bögő, sértődös, pfff…