Egy fiatalasszony sirámai, avagy a gyermekáldásra várva

Közel egy év. Hosszú volt, sűrű volt, szeszélyes volt. Tavaly ilyenkor azt képzeltem, hogy mostanra már a karomba ölelem a babámat. De ez úgy tűnik, még idén Karácsonyig sem fog megvalósulni. Addig pedig nem marad más csak a remény. És ha az is elfogyott akkor már csak a hit van, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lennie kell.

Fáj, pokolian. Volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak ne éreznék SEMMIT. Robot akartam lenni, aki nem ábrándozik, nincsenek érzelmei, csak éli a mindennapjait. Nem vágyakozik, nem sír. A könnyeim azonban mostanra sem apadtak el.

Kép: Flickr

Először a teljesítménykényszeremmel kellett megküzdenem. Ha körülöttem annyi barátnőnek sikerült, akkor naná, hogy nekem is sikerülnie kell. Csakhogy ez nem egy vizsga. Erre nem tudsz előre tanulni, felkészülni, nem tudsz átcsúszni rajta, kibeszélni magadat, ha éppen rossz tételt húztál. Nincsen zsűri, nincsen vizsgabiztos, nincsen senki, aki segítene, csak azért, mert egyébként a félévben olyan jól teljesítettél a szemináriumokon. Itt nincsen szimpátia. Az élet nem ad jó jegyet, pusztán azért, mert szépen mosolyogsz. Vagy mert okosnak próbálsz látszani. Neki nem tudod “eladni” magadat.

Alattomosan bekúszott a képbe a szégyen is. Furcsa ezt leírni nőként a 21. században. De igenis szégyenkezem azért, mert nem tudok teherbe esni. Különösen mert boldog-boldogtalan kérdezgeti, hogy “na mikor jön a baba? nemrég volt esküvő”… Hát persze, manapság az emberek csak a hitel és a gyerek miatt házasodnak. Ugyan mi másra szolgálna még ez a társadalmi intézmény? Na de nem akarok álszent lenni. Valóban az esküvő óta rajta vagyunk a gyerektémán. Azóta minden egyes hónapban minimum egyszer teljesen padlóra kerülök. Nem elég, hogy szembesülök a fájdalmammal, ahányszor tampont cserélek, de még emlékeztet is a külvilág erre. Indiszkrét megjegyzéseket tesznek, a hasamat lesik; talán a kollégáim még fogadást is kötöttek, mikor jelentem be, hogy várandós vagyok. Szépen lassan persze rádöbbentek, hogy nincs még gyerek. “Szegény, biztos régóta próbálkoznak” – szinte hallom a hátam mögött a suttogást, látom a családi ebédeken a sajnálkozó pillantásokat. A közeli barátnők már kerülik is a témát, részben tapintatból (amit köszönök is nekik), részben, mert nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.

Hát, ezzel bizony nem is lehet mit kezdeni. Várom, hogy végre leszóljon egy angyal az égből, és megveregesse a vállamat: “Szép volt lányom! Kihúztad, megugrottad, teljesítetted a rád kiszabott feladatot, most már megajándékozunk egy gyermekkel”.

Kép: Flickr

Nem segít az sem, ha magamat piedesztálra emelem, és azon elmélkedem, én milyen jó anya lennék. Már bosszankodni sem bosszankodom, amikor azt hallom, hogy szenvedélybeteg, elhanyagoló anya gond nélkül szül több gyermeket is. Neki ezt dobta a gép, nekem meg ezt. Ki vagyok én, hogy megítéljem, milyen családban lenne jó helye egy gyereknek? Hát Istent akarok játszani?

Néha persze perlekedem az égiekkel. Az utóbbi egy évben jócskán kikezdték az akaratomat és az egómat. Rengeteget tanultam az alázatról, bizalomról és a hitről. Múlt vasárnap miséről hazafelé ballagva – sosem járok, most mégis szükségem van erre -, az úton a könnyeimmel küszködtem. A Mindenhatóra gondoltam, akivel még csak most építem ki eddig szinte nem létező kapcsolatomat. Megremegett a lábam, amikor átéreztem, Ő milyen hatalmas, és én milyen kicsiny porszem vagyok. El kell hinnem, hogy az ő terve jó és szeretettel teli. Bárhogyan is alakul a sorsom.

Nos igen, sok kérdés felmerül bennem. Mi van ha nem vagyok elég jó? Nem vagyok érdemes az anyaságra? Miért ilyen nehéz nőnek lennem? Rámehet-e a házasságom a gyerekvállalás sikertelenségére? De ami a leginkább zavar mostanában: ha nem jön a gyerek, akkor bizony kezdenem kell valamit az önmegvalósítással. Valamiért most azt tanulom, hogy nem lehet egyedüli végcél a gyerek. Ha én nem vagyok oké magammal így ahogy most vagyok, akkor nem az anyaság miatt fog ez megváltozni. Elkendőzni ezt persze fogja tudni egy darabig a baba, de nem örökké. Nekem meg kutya kötelességem kiteljesedetten boldog lenni önmagamban is. Nem szeretnék frusztrált édesanyja lenni a gyermekemnek.

Kemény lecke ez, amit most kapok. Egy biztos: úgy indultam neki, hogy egy gyereket szeretnék. Ma már tudom, hogy kettő lesz. És hát miért ne lenne? Vagy minden csoda, vagy semmi sem az.

Ha csatlakoznál hozzám, a Facebookon is megteheted. Amennyiben hasonló cipőben jársz, vagy jártál, és szívesen megosztanád a blogolvasókkal a történetedet, ne habozz írni nekem a nyarifecske@gmail.com címre.