Pünkösd napja volt. A friss, májusi délelőttön Bálint édesanyjával és két testvérével éppen a templomba igyekezett. Reggel a fiú húga, Rózsika a tehénfejés közben rosszul lett: leájult a sámliról. Még szerencse, hogy Bálint éppen a nyulait etette, és a kislány közelében volt. Emlékezett, hogy mit kell ilyenkor tenni – az iskolában jártak előző évben ápolók, akik az elsősegély alapjaira megtanították a fiatalokat. Zakatolt a szíve, miközben Rózsi lábát a magasba emelte, amíg az ájultan feküdt az istálló padlóján. De Bálint szakszerűen végezte el a segítségnyújtást, a lány egyből magához tért. Égszínkék szemei zavartan testvérére meredtek, mint akit egy mély álomból ébresztenek fel.
– Mit csinálsz, Bálint? – kérdezte halkan.
A fiú megkönnyebbülve nézett húgára: – Felélesztelek, te bolond! Elájultál miközben a Foltost fejted.
Rózsika lassan feltápászkodott, Bálint beküldte őt a házba, és gyorsan lerendezte a teheneket. Mikor belépett a konyhába, hallotta, ahogy anyja és Rózsi sustorognak valamit vérzésről és vattáról. Tudta, hogy olyan témáról van szó, amelyet csak a nők érthetnek, így ennyiben is hagyta a dolgot. Édesanyja kezébe vette az irányítást, ez megnyugvással töltötte el.
Az incidens miatt késésben voltak a miséről, a fiút ez némiképpen bosszantotta is, szeretett pontos lenni. Éppen csak lehuppantak a templom utolsó padsorában, amikor Zoltán atya bevonult a ministránsokkal. Bálint, aki bár általában szerette a templomi szertartásokat, most úgy érezte, nem tud teljes lényével a misére figyelni; talán a reggeli ijedelem lehetett az oka. Amikor a pap a homíliához ért, bágyadt fáradtság vett erőt rajta, érezte, hogy szeme le-lecsukódik. Egy pillanatra azt hitte, álomba fog merülni, de ekkor hirtelen megpillantotta az aranyszeműt. A lány az oldalsó oltár felől bukkant elő. Lassan lépkedett, mint egy tündér, a fiúnak úgy tűnt, lábai nem is érik a talajt. Ahogy odaért hozzá, mosolyogva leült mellé.
– Hát nem csodálatos Krisztusunk óvó szeretete? – suttogta halkan a fiú fülébe. Emez viszont a meglepetéstől szólni sem bírt, egyébként sem volt illendő a szentmise közben beszélgetni. De az aranyszemű folytatta. – Jézus feltámadt, leszállt a mennyből, és eljött hozzánk, hogy még a legutolsó kétkedő ember is tanúja legyen az ő csodájának. Ezt Bálint, bizony azért tette, mert mérhetetlenül szeret minket. Hiszed te ezt?
A fiú továbbra is csak némán nézte a lányt, a szemei ismét megbabonázták, akárcsak az első találkozás alkalmával. Aranyszemű felkacagott. Nevetése is aranyból volt, a templom oszlopai egymásnak adták a csilingelő visszhangot. Különös módon a gyülekezet többi tagja rá sem hederített. Bálint eltűnődött: lehet, hogy csak ő hallotta?
– A szeretetre nem mindenki képes – állapította meg az aranyszemű, ezúttal azonban a szeme komolyságot tükrözött. – Emlékszem, egyszer Csipet király udvarában jártam. Rém rátarti egy alak volt.
A lány belekezdett a történetébe. Úgy tűnt egy csöppet sem zavarja őt Zoltán atya és a szertartás.
“Réges-régen történt, akkoriban bolygóról bolygóra jártam, mert sokat kellett még tanulnom. Egy csudaszép bolygóra küldtek, a Nabironra. Ó, Bálint, te is különlegesnek találtad volna! A települések összefolytak a természettel, az állatok szabadon mászkálhattak mindenfelé. A városokból nem tiltották ki őket, nem voltak a vadon száműzöttei, mint itt a Földön. Az ott élők nem is hajtották őket az uralmuk alá, ahogy ti a teheneket és csirkéket. Tökéletes összhangban éltek egymással.
Piciny bolygó volt ez, alig laktak rajta többen, mint most a te országodban. Az uralkodójuk akkoriban Csipet király volt. Nos igen, nem volt túl magas ember. Én persze óriásnak számítottam a nabironiak között – tudod, ők hozzá voltak szokva a magamfajta látogatókhoz, nem úgy, mint ti emberek, így szabadon járhattam közöttük -, de ez a király még az átlagosnál is alacsonyabb volt. Rosszindulatú pletykák szerint, az anyja észre sem vette, hogy terhes, míg egy szép napon olyan szélgörcsök nem kezdték gyötörni, hogy el kellett hívni hozzá az udvar fő-tudományos mesterét – ott így hívták az orvost. Azt beszélik, a jövevény nem volt nagyobb egy galuskánál. Innét a neve: Csipet.
Ez a király az udvarában fogadott engem. A megérkezésem napján azonban éppen sas-lesen volt. A nabironiak kedvelt sportja volt ez. Roppant mulattató volt. Egy különleges furulya segítségével előcsalogatták a a királyi sast, amelyből csak egy volt az egész bolygón. Ez pedig megrészegülve a hangtól, fel-alá cikázott a városok fölött. Aki a legtöbbször látta őt felbukkanni naplementéig, az győzött. A győztesnek pedig egy hónapig nem kellett adót fizetnie. A hagyomány szerint ünnepnapokon a király is beszállt a sas-lesbe, de igyekezett inkább a földet nézni, mint az eget. Tudod, Nabironban a király is fizetett adót, a kormányzás ugyan az ő kezében volt, de nem mentesült a közterhek viselésétől ő sem, ilyen tekintetben egyenlő volt a népével. Szóval, évezredek óta a királyok csak ritkán nyertek sas-lesben, kegyes szeretettel hagyták nyerni a többieket. Csipet király azonban más volt. Ő megszállottja volt ennek a sportnak. Nabiron népe pedig kezdte elveszíteni a kedvét a sport iránt. Csipet ugyanis rekordot döntött a győzelmeivel. Ritkán tudott más nyerni, a városlakók inkább szem leszegve rótták az utcákat, a sas röpte évről-évre egyre kevésbé érdekelte őket.
Érkeztemkor az udvarnok fogadott. Berendezkedtem a szobámban, de mivel a király a palotáján kívül tartózkodott, fogtam magam, és úgy döntöttem, körbenézek Berenben, a bolygó fővárosában. Miután megcsodáltam az épületek és a természet kedves összevisszaságát, amely uralta a helyet, a város széle felé vettem az irányt. A kedves járókelőktől megtudtam ugyanis, hogy Csipet király egy dombon kémleli a sast. Hamar odaértem, közben egyszer-kétszer láttam a földön a madár árnyékát elsuhanni, de olyan gyorsan mozgott, hogy mire felnéztem, már el is tűnt. A domb tetején észrevettem Csipetet: egy hatalmas forgótrónon ült. Ő irányította az ülőalkalmatosságot, hogy minél kényelmesebben és könnyebben tudja a sast szemmel tartani. Látszólag meg volt elégedve a helyzetével. Odaköszöntem neki, ő viszonozta. Tudta ki vagyok, az udvarnoka már tájékoztatta jöttömről.
– Milyen fantasztikus találmány ez a szék – jegyeztem meg kedvesen. – Még sosem láttam ilyet!
– Igen – helyeselt a király. – Az én fejemből pattant ki az ötlet, mert kellett egy ilyen trón nekem a sas-lesekhez. Sokkal gyorsabban tudok forogni a madár után, és nem is fáradok el egykönnyen. Pirkadattól napnyugtáig bírom az iramot.
– Szó, ami szó, okos ötlet volt tőled. Milyen szerencse, hogy ma ilyen szép időnk van, különben nem lett volna alkalmam megtekinteni ezt a széket.
– Valóban, egy felhő sem látszik az égen, de ebben semmi meglepő sincs, szép hölgy. A tudományos mestereimmel pár éve építettem egy időjárás-gépet. Azóta én irányítom az időt – kajánul rám vigyorgott. – Az eső és a nap fölött is én is parancsolok.
– Nahát, ez csodálatos – feleltem. – A néped biztosan hálás neked, Csipet király. Sosincs szárazság, sosincs túl sok csapadék. Tökéletesen lehet a földeket művelni.
A király abbahagyta a forgást a székével, és flegmán felnevetett: – Nos, ami azt illeti nem érdekel a föld. Nálam mindig napos az idő. Esőben nem lehet lesni a sast.
Meghökkenve néztem erre a kis emberre. Tényleg igaz volt az összes mende-monda, melyeket útközben hallottam, miközben bebarangoltam Berent. A király bizony csak magával volt elfoglalva. A sas-les miatt már évek óta alig fizetett adót, a pénzt pedig szórta: forgótrón, időjárás csináló masina és még ki tudja mi egyéb balgaság. Nem csoda, hogy a nabironiak oly kevéssé tisztelték.
– Te király! – szóltam. – Mikor jártál gyalog utoljára a városod utcáin? Mikor beszéltél utoljára a néped egyszerű emberével, a szolgálóidon és a tudományos mestereken kívül?
– Nincs nekem ilyesmire szükségem. Én tudom mi a jó Nabironnak: és ez nem más, mint a sas-les. Amit én szeretek, azt szereti a bolygóm. Ez a természetes. Amit én teszek, az a jó másoknak is. Ugyan ki ne élvezné ezt a játékot?
– Csipet király, félek ez a magas domb és ez a folyton forgó szék elvette az eszed, és eltávolított a valóságtól. Népednek nem cirkuszra van szüksége, hanem a szívedre és annak lágy szeretetére. Ha a szívedre hallgatsz, meghallod, mi kell a bolygónak. De ha csak állandóan az elméddel és a szemeddel figyelsz, mint ahogy most is teszed, csak a fentet fogod látni, elveszítve a talajt a lábad alól. Imádkozom érted, hogy a szíved hangja elérjen a füledig.
A király egy pillanatra elmélázott, aztán vigyorra húzódott a szája, megvonta a vállát és forgott tovább a trónján.
Tudtam, hogy én itt már nem tehetek többet, az üzenetet, amiért jöttem, átadtam neki. Később hallottam, hogy Csipet az ottjártam után egy kis idő elteltével szívinfarktust kapott. A király füle olyannyira el volt foglalva a sas szárnyának suhogásával, hogy nem hallotta meg szíve hangos kiabálását. Ez utóbbi pedig feladta a harcot.
Bálint, ne feledd, a szeretet egy csoda. Szívtől szívig ér.”
Ez az utolsó mondat visszhangzott a fiú fülében, amikor Rózsi kuncogva megbökdöste testvére oldalát.
– Elaludtál. De anyuka nem vette észre, és én sem szólok neki – suttogta a lányka.
Bálint hálás volt neki. Úgy látszik, csak álmodta az aranyszeműt. A keze azonban a padon egy idegen Bibilába ütközött: aranyozott volt fedele.
Folyt. köv.
Félmondatokat kapok el az utcán. Aranyszemű meséje ebben él, és írja magát folyamatosan. Ahogy jön az ihlet, jön a folytatás is. Olvassátok sok szeretettel! A képek forrása a Pinterest és saját fotók.
Csatlakozzatok bátran Facebook oldalamhoz is, hogy aranyszemű meséjét és más érdekességet nyomon tudjatok követni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: