– Bácsi! Merre lakik az aranyszemű? – a kisfiú esdekelve nézett az öregúrra. Bálint bácsi éppen hazafelé tartott, már nyitotta ki a bérház ódon kapuját, amikor a cigány fiú kérdése megállította. Először azt hitte, csak odaképzelte a fiúcskát. Mióta a felesége meghalt, gyakran megesett vele, hogy olyasmit lát, hall, ami csak ez elméjében létezik. De a cigány fiú bizony valóságos volt: átható mogyoróbarna szemeit egyenesen az öregre szegezte. – Bácsi, kérem, az aranyszeműt keresem. Azt hallottam, errefelé lakik.
Ennek már a fele sem tréfa, gondolta Bálint bácsi. Hitetlenkedve nézett a fiúra. Honnét is tudhatna ez a kilencéves forma cigány fiúcska az aranyszeműről? Egyáltalán, honnét is tudhatna bárki róla rajta kívül? És egyébként is, azt hitte, hogy az aranyszemű már rég a múlté. Mióta felkerült 17 évesen Pestre a cérnagyárba karbantartónak nem látta őt. Ennek már lassan hatvan éve. Akkor halt meg az édesanyja is. Ő volt a legidősebb fiú, még két testvérét kellett eltartani. Az apja már jóval korábban meghalt, a háborúban. Nem bírta a hideget és a mészárlást, dezertált. Elkapták, helyben kivégezték. Ő még gyerek volt, alig emlékszik rá. A család ott maradt apa nélkül, nem csoda, hogy hamar Bálint vált az anyja támaszává. Egy kis faluban laktak az Őrségben. Körülöttük erdők és mezők. Nehéz élet volt, pénztelen. De boldog volt. Imádta az állatokat. A disznók és csirkék mellett az anyja megengedte, hogy nyulakat is tartson. Órákig szöszmötölt velük. Minden reggel kitisztította a ketrecüket, úgy ment iskolába. Eladásra is nevelte őket, jó pár nyúlból készült ízletes nyúlpaprikás. Egyedül a Bécit nem vágta le soha, ő volt az ő néma cinkosa. Neki még azt is elmondta, amit még az anyjának sem mert bevallani. Pedig nagyon jó volt kettejük viszonya. Bálint az édesanyja társa és szövetségese volt. De még neki sem tudta elmondani vad álmait, amelyek 13 éves kora óta gyötörték. A fiú önmaga előtt is szégyellte ezeket a testi vágyaktól túlfűtött álmokat. De Bécinek olykor elmesélte. A nyúl pedig csak komótosan rágcsálgatta a füvet miközben Bálint beszámolt neki éjszakai, képzeletbeli kalandjairól.
Az aranyszemű azon a napon jelent meg, amikor Béci kimúlt végelgyengülésben. Egy májusi reggelen a 15 éves kamaszfiú zokogva vette ki az állat holttestét a ketrecből. Anyja a konyhaablakból nézte egy darabig amint fia a földre rogyva imádkozik a nyúl lelkéért. Elmosolyodott, tudta Bálintról, hogy hóbortos egy kicsit, de azt is, hogy tiszta szívű fiú. Hadd imádkozzon csak nyugodtan – gondolta, majd visszafordult tésztát dagasztani a vasárnapi kalácshoz.
A fiú miután megkérte a Jóistent és annak angyalait, hogy Bécit kísérjék el az örökké zöldellő füves legelőkre, fogott egy lapátot és nekiállt gödröt ásni a virágba borult cseresznyefa mellett. A tavaszi szellő kellemesen fújdogált felitatva Bálint könnyeit. Amint végzett, a nyulat belehelyezte a gödörbe, letépett a fáról egy rózsaszín virágot, és az állat kis teste mellé helyezte – ha esetleg Béci mégis kinyitná a szemét, legalább valami szépet lásson. Gondosan befedte földdel a sírt, majd egyenletesen ellapogatta. Végül leült a cseresznyefa tövébe. Hátát a fa törzséhez döntötte, becsukta a szemét. Semmi sem lesz olyan, mint Bécivel volt. Voltak ugyan jó barátai az iskolában, sokat fociztak, ökörködtek együtt, de egyikőjükhöz sem fűzte olyan mély érzelmi szál, mint a kedvenc nyulához. Klárival persze szerette volna, ha komolyabb érzelem alakul ki, de eddig pár, alig hallható szián kívül nem mert többet szólni osztálytársnőjéhez. Képzeletében és álmaiban persze már sokkal előrébb járt a lánnyal – de erről is csak Béci tudott.
Bálintban ismét felkavarodtak az érzések, amiket kis cinkosa elvesztése okozott. Arcát kezébe temette, újból zokogásban tört ki. Ekkor hirtelen valami pici tárgy a vállához csapódott. Felnézett, de szemét elhomályosították a könnyek, nem látott semmit. Megint valami a vállának ütődött. Egy kavics volt az. A fiú most már azt is érzékelte, honnan jött. Az utca irányába fordult. Egy tündöklő szemű, gesztenyebarna hajú fiatal lány állt a kerítés mellett és egyenesen ránevetett. Bálint zavarodottan tápászkodott fel. Hogy képzeli ez a szenvtelen nőszemély, hogy kavicsokkal dobálja őt. Semmi tisztelet nincs benne. Most aztán megy, és beolvas neki.
Pár lépés és a kerítésnél termett. Kipirulva lépett oda a lányhoz, de ahogy a szemébe nézett, még a lélegzete is elállt. A lánynak ugyanis aranyszeme volt! Úgy csillogott mintha a világ összes drágakövét és ékszerét belé préselték volna. Percekig szólni sem tudott. A dühe már réges-régen elszállt, egyre csak a lány igéző szemeit nézte. Nem tudott betelni velük. Az aranyszemű pedig csak nevetett, minden porcikája maga volt az önfeledt vidámság. Bálint szája is mosolyra nyílt. Most már együtt nevettek. A lány kisvártatva a kerítésen átfúrta az arcát, és a fiú arcára nyomott egy puszit. Majd könnyedén pördült egyet a tengelye körül, és integetve elsétált az utcasarok felé. Bálint megrökönyödve nézett utána.
– Ugye visszajössz még aranyszemű? – suttogta vágyakozva maga elé.
Aranyszemű pedig visszajött, nem is egyszer.
Folyt. köv.
Egy mondatot kaptam ma el az utcán. Aranyszemű meséje ebből kelt életre, és írja magát folyamatosan. Ahogy jön az ihlet, jön a folytatás is. Olvassátok sok szeretettel!
Csatlakozzatok bátran Facebook oldalamhoz is, hogy aranyszemű meséjét és más érdekességet nyomon tudjatok követni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: