A bennem élő kislánnyal nemrég találkoztam. Furcsa és megható érzés volt. Már várt rám egy ideje, én pedig nem is tudtam, hogy ő még létezik. Az utazás nem bonyolult, bárki meg tudja csinálni, a tapasztalás viszont lehengerlő.
A bennem élő kislányhoz egy vezetett relaxáció során jutottam el. Kinyitottam a gyerekkori szobám ajtaját, és ő ott ült az ágy szélén – olyan 7 éves lehetett. Tanácstalanul álldogáltam egy darabig, csak bámultam őt megrökönyödve. A relaxáció vezetője megkért, hogy figyeljem meg jól ezt a kislányt, mit csinál, hogyan viselkedik. Ebben a pillanatban eltörött a mécses. Potyogtak a könnyeim. Tudtam, hogy ez a kislány már nagyon régóta vár rám. Leültem mellé az ágyra, ő pedig egyből a nyakamba csimpaszkodott. Perceken keresztül csak zokogtam, egy mélyen eltemetett érzés került a felszínre. Nem is tudom, hogy kinek volt nagyobb szüksége az ölelésekre: neki vagy nekem. Felnőtt énemnek már nagyon hiányzott a benne élő kislány, a gyerekkori énem pedig úgy várt már rám, mint a messiásra. Egyetlen ember voltam, mégis két külön személy. Abszurd helyzet, mintha egy időutazásba csöppentem volna. De jól esett!
Miután jól kiölelkeztük magunkat, a bennem élő kislány ragyogó mosollyal nézett fel rám. Én még mindig pityeregtem, de ő megfogta a kezemet, és kivonszolt a játszótérre. Beültünk a kedvenc hintájába. Csak löktük magunkat egyre feljebb és feljebb. Imádtam gyerekkoromban ezt csinálni. Szinte már el is felejtettem, milyen jó érzés. Percekig csak lebegsz, a lábad alig éri a talajt. Repülsz a végtelenbe. Ekkor már én is nevettem. Éreztem, ahogy a elönt egy, a köldökömből induló jóleső, narancssárga bizsergő érzés: az örömé! Órákig el tudtam volna lenni a kislánnyal és a hintával. De szépen lassan véget ért az utazás. Elbúcsúztam gyerekkori énemtől, jó szorosan átöleltem, és megígértem neki, hogy még visszajövök hozzá, amikor csak szükségünk van egymásra. Ő és én: mint két iker.
Még másnap is a közelemben éreztem, ott ült mellettem a metrón – küszködtem a könnyeimmel, annyira felkavart a tudat, hogy ő is itt van velem, bennem. Rettenetesen ostoroztam magamat, amiért mindeddig tudomást sem vettem róla. Még párszor visszatértem hozzá esténként elalvás előtt. Ő segített abban is, hogy újra Niázni járjak: felidézte, milyen felszabadító érzés, amikor csak benyomod a magnót (akkoriban még nem volt MP3 meg okostelefon), és csak táncolsz, ugrabugrálsz kedvedre. Rajzoltunk, színeztünk is. Közben megnyugtattam, jó élete lesz felnőttként is, nem kell félnie. Csodálatos érzés volt vele találkozni.
Azóta sokkal erőteljesebben él bennem. Még most is eszembe jut olykor-olykor. Főleg amikor az erős nő szerepét játszom, bár már egyre ritkábban akarok annak tűnni. Nő vagyok, tele érzelemmel, hangulatingadozással: ez van. A bennem élő kislány mutatta meg, hogy a legeslegfontosabb az életben, hogy szeressek és a kedvem szerint tevékenykedjek. Különben megette a fene az egészet. Sokkal bölcsebb ez a 7 éves gyerek, mint én vagyok.
Ti találkoztatok már a bennetek élő kislánnyal/kisfiúval? Ha nem, hát sosem késő 🙂
Ha tetszett a poszt, csatlakozz hozzám bátran a Facebook oldalamon.