Azt hitted, kamaszkorod után túl leszel ezen a kérdésen? Tévedtél. Mindig lesz olyan terület az életben, ahol nem érzed magad elég jónak.
Miért nem tudok lefogyni? Miért nem találok munkát? Miért nem kellek a pasiknak? Miért csal meg a párom? Miért nem tudok gyereket szülni?
Körbenézel, és azt látod, hogy a bányarém, elviselhetetlen hisztérika volt osztálytársnődnek már rég családja van. Kinyílik a bicska a zsebedben, amikor azt hallod, hogy a cég butácska, ügyeletes férfifalóját magasabb pozícióba nevezték ki. Elszomorodsz, a játszótér mellett sétálva, látva a boldog többgyerekes anyukákat, miközben te nem tudsz teherbe esni régóta.
Mégis mi a baj velem? Mit ártottam az Univerzumnak, amiért így büntet? – teszed fel napról napra a kérdést magadnak.
Elárulom: semmi baj nincsen veled! Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Most egy kis Paulo Coelhos rész következik, öveket bekötni! Lehet, hogy tanulnod kell még, fejlődnöd lelki síkon. Csak a krízis helyzet teremt igazi fejlődést. Feltéve persze, ha tanultál. Ha nem, hát akkor bizony annyiszor fogsz ugyanabba a folyóba lépni, amíg annyira átázik a cipőd, hogy már fázik benne a lábad. És ha még ez sem lenne elég, mert te kibírod, akkor majd szépen felfázol, vagy tüdőgyulladást kapsz. Aztán gondolkodhatsz, miért is kellett megint a folyóba lépned. Félreértés ne essék, nem kell hanyatt-homlok elmenekülnöd a folyótól (különben belebotlasz egy másikba). Hanem fognod kell magad, és megváltoztatva a gondolati sémáidat, beidegződéseidet, építened kell egy hidat, amin át tudsz menni a túlpartra. A folyó ugyanaz, te is ugyanaz az ember vagy, csak egy kicsit bölcsebb lettél 🙂
Hetek óta küzdök torokproblémával. Mindig visszatér egy légúti fertőzés, nehezen tudok kikecmeregni belőle. Már több szabadidős tevékenységemet vágta tönkre; jó pár baráti, családi találkozót kellett lemondanom. Kicsit rámeditáltam hát, nézzük meg mi a gond. És hirtelen megértettem! A torok az önkifejezés eszköze – mondhatni, a nyugati világ kommunikációjának legerősebb eszköze. Ha a csakrákat nézem, a torok a korona- és a szívcsakra között helyezkedik el (a harmadik szem csakrát most szándékosan hagyom ki). A torkommal tudom kifejezni az “isteni”, felülről jövő igazságot, vagyis lefordítom azt emberi nyelve. Ezt szoktuk bölcsességnek nevezni. DE a torkom a szívem eszköze is. Torkomban dobog a szívem – ismerjük mind ezt a kifejezést. Akkor mondjuk, amikor valamilyen érzetet nagyon erősen élünk át; izgulunk, mert még nem tudjuk merre dől el a sorsunk. Szinte megnémít. Egy valami azonban biztos, aminek fel kell jönnie a szívünkből, az fel is fog jönni.
A betegség kapcsán a torkom tudatta velem, hogy túl sokat terhelek rá, csak benne bízom, a szívemben alig. Hát most a torkom kis szabadságot kért. Muszáj volt megértenem: meg kell élni az érzelmeket, és nem csak megélni kell, hanem kifelé is élni őket! Megmutatni, kimutatni.
Ott van az ima. Tökéletes eszköz arra, hogy kifejezésre juttassuk vágyainkat, szomorúságunkat, örömünket, fájdalmainkat, hálánkat. Nincs olyan, amit ne lehetne imába önteni. Az összes emberi érzelem benne van.
Nem kaptam vallásos neveltetést, a Miatyánkot is csak a filmekből ismerem. Azt viszont tudom, hogy imádkozni bárhol, bármikor és bárhogyan lehet, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ha tiszta szívből – és nem egoból – kérsz, kérésed meghallgatásra talál valahol az éterben. De néha csak elég kiönteni a szívedet, őszintén. Az egész energiameződ megváltozik. Ha kifejezésre juttatod, ami a szívedben van, már jó úton jársz.
Milyen szép ez a kiFEJezés szó. A “fej”-ből képezzük. Azt jelenti, minden, ami kijön a fejen (torkon, hangképző szerveken) keresztül. Ami viszont belénk szorult, és nem tud utat törni magának, mert elnyomjuk, betegség formájában tör majd a felszínre.
Mi történik ha légúti betegségünk van? Akaratlanul köhögünk, krákogunk, berekedünk, elhal a szavunk. Vagy mert nem fontos a mondandónk vagy mert nem az igazság jön ki rajta (itt jegyezném meg, hogy érzésem szerint a tüdőbetegség már egy nagyon komoly problémát jelez, ott valami rettenetesen mélyen el van temetve). Éppen ezért ha torokproblémával küzdesz, először is hagyd abba a küzdelmet. Hagyd, hogy áramoljanak benned az érzelmek. Jöjjön, aminek jönnie kell: sírás, nevetés, üvöltés. Ne ragadjon bent semmi!
Küszködve a köhögéssel és az orrfújással arra gondoltam, hogy úgy kimennék az erdőbe ordítani egy jót. Legalább a bajomat is kiüvölteném magamból.
Ki tart velem?
Ha a közösségi hálón is velem tartanál, csatlakozz a Facebook oldalamhoz!
Erre azt mondta az én bölcs lelki segítőm, hogy azoknak az embereknek az életük más területén van tanulnivalójuk. Mindenkinél más a mérce. Ezt el kell tudni fogadni. Ami pokoli nehéz, tudom. “Ha neki lehet, nekem miért nem” – ezerszer feltettem már én is a kérdést. De hidd el, hogy csak annyi terhet pakol rád az élet, amennyit elbírsz, vagy amennyi szükséges a fejlődésedhez (bármilyen hihetetlen). És egyébként ez az akadály arra is tanít, hogy az ember hálával tekintsen a sorsára. Adj hálát azért amid van! Találtam egy nagyon szép írást ma az imával és a hálával kapcsolatban, pont ide illik: http://antalvali.com/blog/az-ima-vilagnapja-marcius-6.html
Ezeken a kérdéseken újra és újra végigmegyek én is, amikor nehezebb időszakot élek. Értem én, hogy még tanulnom, fejlődnöm stb. kell, de mi van azokkal, akik mindenféle fejlődés, tanulás stb. nélkül esnek teherbe, akár tervezetlenül is? Oké, erre mondhatjuk, nekik az van a sorsukban? ÉS az enyémben mi a fenéért nincs??
És igen, néha az is elkap, hogy egy alapvető biológiai funkciómat képtelen vagyok ellátni.
Aztán néha egészen jól vagyok ezzel. Alkotok helyette, és élvezem az életet.
Őszintén, szívből szurkolok mindannyiunknak, akinek most ez a nehézsége van!