Végtelenül Nő

A szülőszoba ajtajában – pánik és meghatottság

Az osztályos nővérke mosolyogva megtartja nekem az ajtót, köszön, végigmér engem és a pocakomat azzal a mindent tudó, kedves tekintetével. Habos kávéval a kezében egyensúlyoz. Csupa szív. Én CTG-re megyek, ő most kezdi a műszakját.

Végigsétálok a szülészeten, kora reggel van, most indul be az élet. Szó szerint is. Kiszűrődik a csecsemők sírása a szobákból, az újszülött-osztályra tolják be a kis manókat vizsgálatra. Néhány apuka várakozik a szülőszoba előtt. Elszorul a torkom, néhány hét múlva mi is itt leszünk, és akkor már nem csak CTG-re jövünk. Nézegetem, vajon melyik szobába fogok kerülni.

Most először nem érzem azt a pánikot, ami a közelgő szülés gondolatára szokott előjönni. Az utóbbi hetekben ugyanis olykor elfog az aggodalom. Elég erős leszek-e a vajúdáshoz, mennyire fogom bírni a fájdalmat, minden rendben lesz-e a gyerekkel? Szeretném epidurál és oxitocin injekciók nélkül végigcsinálni. De nem tudom, hogy mikor hozok jó döntést, ha felmerülne egy esetleges “rásegítés” lehetősége: ha hagyom, hogy legyen, vagy ha kiállok a háborítatlan szülés mellett?

Egyáltalán, képes leszek-e agyban és lélekben is jelen lenni? Tudom-e követni a babát, hallgatni rá, és ő tud-e majd velem kooperálni? Tudunk-e egymásra hangolódni a szülőszobai fennforgások közepette?

Itt azonban nem zárul le a pánik köre. A kórházi benntartózkodástól talán még jobban félek, mint magától a szüléstől. Sosem kellett még befeküdjek sehova. Az otthon kényelmét elhagyva, hogyan fogom én elviselni azt a 4-5 napot? Meg amúgy is, hogyan fogom tudni ellátni a babámat?

Na és mi jön a szülés után? Nem élek rózsaszín ködben, pontosan tudom, hogy a tejbelövellés sem lesz sétagalopp, ahogy a gyermekágy időszakában felmerülő, szülést követő egyéb mellékhatásokkal is számolnom kell (pl. vérzés, aranyér).

Remélem, a kislányom puszta létezése minden nyavalyát felülír majd.

 

(Kép: Pixabay)

(Kép: Pixabay)

 

Ma reggel úgy indultam útnak, hogy elmeséltem a pocakban lévő babámnak, hova megyünk. Hogy feltesznek a hasamra egy kütyüt, amivel meghallgatjuk a szívverését, nem fáj sem neki, sem nekem. Megkértem, hogy mozgolódjon majd egy picit, hogy meg tudjuk nézni, jó-e a szívfrekvencia-görbe. A kis manó úgy látszik megértette, szépen együttműködött velünk. A szülésznő is rettentő boldog volt a mintakönyvi ábrát látván.

Ez a gyerek tényleg egy csoda. Igazán hálás vagyok neki, a terhességem alatt alig volt bármilyen problémám. Egy kis görcsölgetés a második trimeszterben, de magnéziummal orvosoltuk.

Azt hiszem, annyi mindenen átmentünk már miközben vártunk arra, hogy megfoganjon, hogy úgy döntött, elég volt a leckékből, átmentünk a vizsgán, a várandósság alatt hozza majd a papírformát, nem zavar be.

Aztán, hogy később mit és hogyan tanít majd… kiderül. Mindenesetre a CTG-n ülve olyan hihetetlennek tűnt az egész utazás. Hirtelen kézzel fogható távolságba került minden: a kisbabám, a tudat, hogy én anya leszek. Hát itt vagyunk.

Ültem ma reggel a szülészeten és vártam a szülésznőre nézelődtem egy kicsit, szoktam a légkört. Orvosok jöttek-mentek, éppen műszakváltás körüli, nagy vizit előtti (utáni?) pörgésben voltak, konzultáltak, de leginkább poénkodtak egymással. Oldott volt a hangulat. Azt éreztem, ide minden nap bejönnék szülni.

Szeretem a reggeleket. Úgy tervezem, hogy éjszaka vagy hajnalban beindulnak a fájások, elfolyik a magzatvíz, kényelmesen (?) bekocsizunk a kórházba, felvesznek a szülőszobára, minden megy a maga módján, és reggelre, kora délelőttre már a kezünkben is tarthatjuk a kislányunkat.

Hogy az orvos és a szülésznő szép nyugodtan elkortyolhassa a reggeli habos kávéját.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!