Végtelenül Nő

Panaszkodom, tehát vagyok!

Panaszkodni fogok egy kicsit: unom már a sok panaszkodást. Nem akarok azzal jönni, hogy a magyar panaszkultúra messze földön híres (egyébként meg se nem híres, se nem kirívó nemzetközi viszonylatban), meg azzal sem, hogy naphosszat csak a negativitás árad az emberekből. De mégis feltűnt, hogy mostanában sok a panaszkodó körülöttem.

Nem hiszek abban, hogyha sokat mondogatjuk magunknak, hogy minden rendben van, akkor valóban minden rendben is lesz. Nekem ez olyan, mintha nem akarnánk látni az életet olyannak, amilyen. A szőnyeg alá söprést pedig kifejezetten károsnak gondolom.

“Hurrá-lány” sem vagyok. Nem ujjongok eszeveszetten semmiért, nem küldök napi ötven szívecskét üzenetben a barátnőimnek, és nem tapsikolok örömömben a szivárványnak. 

De azért mufurc sem vagyok. Szeretem az életem, az összes nehézségével és buktatóival együtt. Ha problémám van, megpróbálom kibeszélni, megbeszélni, megoldást keresni rá. 

Kemény vagyok, tudom, de talán pont ezért nem értem azokat, akik szeretnek a saját fekáliájukban dagonyázni. Általában egyébként idő kell, míg rájövök, mire megy ki a játék – noha a szintidőm egyre javul az ilyen esetek felismerésében. 

Kismamaként pár zárt Facebook csoport tagja vagyok. Azért csatlakoztam, hogy tudjak hasonszőrűekkel beszélgetni, tippeket adni és kapni, eszmét cserélni. A minap azonban döbbenetes felfedezést tettem. Néhányan arra használják fel az ilyesfajta felületeket, hogy ránk borítsák a kakit.

 

(Kép: Moiggi Interactive, Flickr)

(Kép: Moiggi Interactive, Flickr)

 

Mondok egy példát. Amikor olyasmit ír egy várandós nő, hogy mostanában nagyon fáj a feje, akkor két csoportra oszlanak a hozzászólók: az egyik csatlakozik hozzá, mondván neki is fáj, sőt még jobban, mint a posztolónak és egyébként is mondjon le ez a nyamvadt front/meleg/eső/szárazság stb. A másik csoport tagjai pedig ötleteket próbálnak adni, hogy a kismama csinálja ezt vagy azt, igyon sok vizet, menjen el az orvoshoz és így tovább. A vicc az, hogy ezekre olyan válasz szokott érezni, hogy “jó, de”.  

Jó, de neki ráadásul még szédülései is vannak. Jó, de neki még a hasa is görcsöl. Jó, de ő már mindent kipróbált, és nem segít semmi. Jó, de az orvosa amúgy is hülye/csak jövő héten rendel.

Anyukám, akkor tulajdonképpen miért is írtad le a panaszod? Na ilyenkor jövök rá, hogy nem azért mert megoldást akart kapni a többiektől. De nem ám! Ő a lehető legegyszerűbb utat választotta a nyűgje mihamarabbi enyhítésére. Gyorsan kiadta magából, és most vár, hogy minél többen reagáljanak, így gyűjtve össze az energiát, amely a ráirányuló figyelemből árad. Minél többször írhatja le, hogy “jó, DE”, annál jobban töltekezik. Pont mint egy vámpír. 

Ezekkel csak az a baj, hogy ez neki sem jó. Mert nem a jó energiában merítkezik meg – abban, ami előre visz -, hanem a rosszban, amely gyorsan ugyan jön, de alsóbbrendű és nem tart sokáig. Ebből is következik, hogy hamarosan újra fel fog bukkanni, újabb problémákkal és panaszkodással, hogy ismét begyűjthesse az energiát. Nem érdekli, hogy miért van a tünete, ahogy azt sem, hogy milyen megoldások léteznek. Ő szeret dagonyázni a langyos mocsárban. Megszokta.

Van, akit ez a panaszkodás még fel is spanol.

Azt hiszem, mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki kéjes örömmel oszt meg riogató vagy éppen valamiféle intézményt/eseményt/személyt szidalmazó, kritizáló cikkeket. Néhány szlogen, ami ismerősen csenghet az üzenőfaladról: “Ezeknek semmi sem szent!” “Miért kell mindent ellehetetleníteni?”, “Már megint hülyének néznek minket?”. (A kedvencem egyébként az, amikor szemétláda sofőrökről szóló sztorikat osztanak meg százával)

 

(Kép: Flavio Spugna, Flickr)

(Kép: Flavio Spugna, Flickr)

 

Tudjátok, hogy én sem vagyok éppen boldog bizonyos kormányintézkedésektől meg a világpolitika mai állásától, de nem gondolom, hogy a folytonos rugózás ezeken sokat segítene. Nem azért mert ölbe tett kézzel kellene ülni és várni a sült galambot, hanem azért, mert ahogy az agresszió agressziót, úgy a panasz panaszt szül. Megvan a negatív körforgás. És minél több szörnyű hírt olvasol, az annál inkább a nyomja rá a bélyeget a hangulatodra.

Pánikba jössz, stresszben leszel, beszűkül az elméd. Tulajdonképpen a politikusok, a világ vezetői – álljanak akármelyik oldalon – elérték a céljukat. Te félsz, de ők majd megmentenek, irányt mutatnak. 

Lerágott csont, de én is elmondom. A hírportálok is a pánikra építenek. Mert a jó hír nem hír. A rossz, félelem- és pánikkeltő annál inkább. Olyan kell, amin lehet csámcsogni. Ma este például ilyen szalagcímeket olvastam az egyik legnézettebb hírgyűjtő oldalon:

Körülmetélés közben halt meg egy 17 éves lány; Rosszabbul lett a pszichiátrián fekvő BB Évi; Pokoli állapotban van az Erzsébet tér; Megint az EU szégyenpadán Magyarország; Tömeges szexuális támadás egy német koncerten; Ha ilyen reggelizőkészleted van, azonnal dobd ki

Bizony, ezekre megy a legtöbb kattintás. Megjegyzem, az eddigi legnézettebb bejegyzésem rekordmennyiségű olvasóval az év végi Hosszú Katinkás botrányról szólt. Hetvenezren olvasták pár nap alatt! Ennek a tizede sem szokott lenni egy átlagos posztom olvasottsága. Mindezt a címnek és a témának köszönhetem: Ne hozd bajt a fejedre, inkább fogd be a szád

Pedig szerintem írtam ennél sokkal nagyobb okosságokat tartalmazó bejegyzést is (például arról, hogy mi a nő szerepe a társadalomban), de az a kutyát sem érdekelt. Nem volt elég izgalmas a cím és sztori.

No, de nem hibáztatok senkit. Emberek vagyunk. Biztosan nem véletlen kongat meg harangokat bennem a panasz attitüd. Van vele dolgom. Útravalóul azonban egy valamire hívnám fel a figyelmet: az vagy, amit megosztasz és elhiszel!

Te mit osztasz meg?

Köszönöm, hogy olvasol. A blogom nem frissül mindennap, de Facebookon is tudsz hozzám csatlakozni, ott igyekszem aktívabb lenni és érdekességekkel szórakoztatni (no nem minden percben, csak a jó ízlés határain belül). Katt ide!

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!