Végtelenül Nő

Lehetnek-e a páciensnek elvárásai az orvosa felé?

Olykor úgy érzem, két tábor van: az orvosok, akik szerint minden beteg hülye és a betegek, akik szerint az orvosok istenek, pénzéhesek, rátartiak. Enyhén persze sarkítok, de a helyzet az, hogy Magyarországon még mindig dívik a hierarchikus berendezkedés orvos és páciens között. A felnövekvő generációk viszont éheznek a partnerségi viszonyra.

Ismerős a szituáció, amikor valamilyen panaszoddal a háziorvos vagy szakorvos színe elé járulsz, majd emez némi kivizsgálás után kéretlen-kelletlen válaszolgat csak a kérdéseidre? Sőt, éppenséggel alig mersz kérdést feltenni, mert úgy érzed: a) zavarod őt, b) butának fogsz tűnni. 

Bevallom töredelmesen, én az “idegesítő” páciens típus vagyok. Nem engedem a koncot, hiába próbálnak lerázni. Addig teszem fel a kérdéseimet a kínommal kapcsolatban, amíg kielégítő választ nem kapok.

Egyébként is szeretem tudni, mi és hogyan történik.

(Kép: Daniel Novta, Flickr)

(Kép: Daniel Novta, Flickr)

 

Még réges-régen, amikor visszatérő szédüléssel küszködtem, egy alkalommal a kardiológián kötöttem ki. Első körben kaptam egy 72 órás holtert (az a vérnyomásmérő, ami non stop rajtad van). Miután ezt visszavittem és beléptem a szakrendelő ajtaján, ott volt egy nő fehér ruhában, és egy kurta köszönés után kiadta az ukázt: vetkőzzek le majd feküdjek fel az ágyra. Megtettem, a nő eltűnt, én félmeztelenül vártam két percet – a szomszéd szobában közben jöttek-mentek -, majd megjelent egy másik nő szintén fehér ruhában. Kiderült, hogy az előző nő az asszisztens volt, ez a másik meg a doktor. És kiderült az is, hogy szívultrahangot akar csinálni. Amivel semmi gond nem lett volna, ha annak rendje és módja szerint megbeszéljük, mi és hogyan fog történni, nem pedig már az ajtón belépve azzal fogad egy vadidegen, hogy vetkőzzek. Naná, hogy a pulzusom az egekben volt. Az orvos még meg is kérdezte az ultrahang közben, hogy izgulok-e, rettentő gyorsan ver ugyanis a szívem (áá, de hogy, csak percekig kellett itt feküdnöm, anélkül, hogy bárki tájékoztatott volna arról, hogy milyen vizsgálat következik…).

Nem szeretem az ilyen, kiszolgáltatott helyzeteket. Egy darab hússzeletnek érzem magam, akit a hentes jobbra-balra rakosgat a pultban. Nem kell minden apró részletről tudnom, hiszen nem véletlenül nem végeztem el 8+2 évet az orvosin, de a tisztességes tájékoztatás engem is megillet. 

Orvosokat látva sokszor lemegyünk gyerek-felnőtt viszonyba. Ott áll a kicsi gyermek elbizonytalanodva, szomorúan, kétségbeesve, a felnőtt pedig saját magabiztosságától hajtva (hiszen ő a nagyobb) csak az utasításokra szorítkozik. Egyébként is örüljön az a gyerek, hogy ő a felnőtt segít neki. 

No de nem akarom ráhúzni a vizes lepedőt az orvostársdalomra. Szerencsére sok olyan orvossal is találkoztam már, akikkel jól tudtam együttműködni  – a magam és a családtagjaim ügyében is.

Mert szerintem ez a kulcs: az együttműködés.

Hippokratészi eskü ide vagy oda, az orvoslás egyben üzlet is. Szó szerint és átvitt értelemben is. Szó szerint, hiszen az egészség-biznisz ma az egyik legdinamikusabban fejlődő és a legtöbb pénzt hozó ágazat a világon (eszközök, gépek, gyógyszerek). Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy ha átvitt értelemben nézem, akkor a gyógyítás és az üzlet ott kapcsolódik össze, hogy a páciens és orvosa kimondatlanul is szerződik egymással. Szerencsés esetben mindegyikőjük beleviszi a kapcsolatba és érthetővé teszi az elvárásait a másik felé. Ha pedig az egyik félnek nem felelnek meg a felállítandó szabályok és feltételek, akkor azt az üzleti kapcsolatot meg kell szakítani. 

Idéztem már korábban egy francia vállalkozónő szavait az Y generációról. Az ipszilonok a mai 20-asok és 30-asok. Ők már egy teljesen más miliőben szocializálódtak, mint a szüleik. Egy olyan világban nőttek fel, amely az átláthatóságra, az összekapcsolódásra, a nyitottságra, a gördülékenységre és a gyorsaságra trenírozta őket. Őket nem a hogyan, hanem sokkal inkább a miért érdekli. Előtérbe helyezik a rugalmasságot a biztonsággal szemben, a példaértékű magatartást a státusszal szemben.

(Kép: Pixabay.com)

(Kép: Pixabay.com)

 

Kérem szépen, én is ipszilon vagyok. Én nem fogok pusztán azért hasra esni valakitől, mert fehér köpenyben van és ott virít Dr. a neve előtt.

Nem vagyok az a típus, aki azt mondja, hogy ha már egyszer magánrendelésre járok és csengetem a lóvét, akkor nyalják ki a sejhajom. Ellenben az a típus vagyok, aki megválogatja magának az orvosait. És igen, ha már úgy adódik, hogy tízen ezreket szurkolok le a vizitek alkalmával, akkor tessék velem együttműködni és odafigyelni az igényeimre – ezt egyébként az állami egészségügyi intézményben is elvárom. Cserébe természetesen én is tisztességesen viselkedem páciensként. Nincsenek allűrjeim.

A terhesgondozás alkalmával lett számomra világos, hogy mennyire fontos ez a partnerségi viszony. Mert nekem nem elég, hogy a nőgyógyász kedvesen mosolyogjon a magánrendelésén, miközben a jövőbeni terveket illető kérdésekre a maga paternalista stílusában legyintgessen, hogy “hol van az még” (de azért sűrűn visszahív kontrollra). Ez nekem nem üzlet, a bizalomvesztésről már nem is beszélve.

Tessék velem kommunikálni, világossá tenni a játékszabályokat! Én is igyekszem így cselekedni, amikor az orvosommal beszélek.

Persze látom azt is, hogy milyen kaotikus ma a magyar egészségügy, és rettentő módon együtt érzek az ott dolgozókkal a kialakult helyzet miatt (sok mindent, pl. az órákig tartó várakozást is képes vagyok elviselni). Bár azt különösen viccesnek tartom, hogy tulajdonképpen a magánrendeléssel rendelkező orvosok jó nagy része maga is hozzájárul a pénzek egészségügyből való kihúzásának. Teszi mindezt azzal, hogy a páciensektől kapott vizitdíjat szinte semmilyen formában nem számolja el az állam felé, vagyis nem fizet a saját maga után TB-járulékot… (az egészségügybe áramló pénzhiányról ide kattintva találsz egy igencsak elgondolkodtató cikket). De ez már egy másik téma, amely igen messzire visz.

Mindenesetre szeretném azt látni  – és efelé már igen sok jel mutat -, hogy az orvos és betege között kialakul egy partnerségi viszony, amely mindkét félnek előnyére válik. Jobb kommunikáció, jobb diagnózis, hatékony, testhez álló kezelés. Mindenki nyertes. Szerintem tudna működni.

Köszönöm, hogy olvasol. A blogom nem frissül mindennap, de Facebookon is tudsz hozzám csatlakozni, ott igyekszem aktívabb lenni és érdekességekkel szórakoztatni (no nem minden percben, csak a jó ízlés határain belül). Katt ide!

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!