Végtelenül Nő

Áldozatnak lenni: de miért is jó ez nekem?

Van az úgy, hogy az ember – nemtől, faji hovatartozástól és társadalmi státusztól függetlenül – belép az áldozat szerepébe, és olyan játszmákba kezd, amelyekben látszólag igencsak kényelmetlenül érzi magát. Valójában szüksége van a szerepre. Vagy mert ezt tanulta meg, vagy mert valamiféle én-igényét elégíti ki a helyzet. Egy biztos: eszébe sem jut a sorsán változtatni.

Nemrég írtam a meddőséggel folytatott harcról és az áldozat szerepemről (katt ide), most ezt fejtegetem tovább. Történt, hogy egy véletlen folytán belekeveredtem néhány coaching foglalkozásba. És bár nem a meddőség volt a téma, de azóta is csak úgy esnek le a tantuszok. 

Mert kérem szépen mit is csinálok én? Van egy szívből jövő vágyam – a gyermek -, és ahelyett, hogy felvállalnám a problémáimat, jó mélyre elásom, úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha én nem is akarnék annyira babát, de belülről pedig dühöngök, hogy milyen szerencsétlen is vagyok. Ez persze sarkítás, mert már az elejétől kezdve keresem a megoldási lehetőségeket, és nem csak a sebeimet nyalogatom naphosszat. De az alapfelállásom mégiscsak ez: minden hülyének sikerül, csak nekem nem, bezzeg én aztán nagyon megérdemelném.

 

(Kép: Pixabay)

(Kép: Pixabay)

 

Decemberben már kezdtem kapiskálni, hogy valami nincs rendben ezzel. Hogy én ezt az egészet a megannyi erőfeszítésem ellenére sem raktam helyre. Vagyis nem vagyok OKÉ magammal.

Ez akkor tűnt fel, amikor anyukám megkérdezte, hogy gondolkozunk-e továbblépni a mesterséges megtermékenyítés felé. Én akkor elpityeredtem, a vállamat húzogattam, hogy de hát ha spontán nem jön össze, akkor mi a garancia, hogy az inszeminációval vagy lombikkal igen. Nagyon felzaklatott az a beszélgetés. Pedig édesanyám is csak segítő, jó szándékkal közeledett felém (na jó, meg némi önzőségből is, mert minél hamarabb nagymama szeretne lenni :)).

De aztán leesett: voltaképpen kit akarok becsapni? Igen, szeretném a babát, a férjem is szeretné. Az élethelyzetünk is alkalmas lenne rá. Ideje letenni a makacsságot, és azt mondani, hogy szükségünk van az orvosi segítségre. Nincs értelme játszani az áldozatot, a körülmények rabját, aki ellen összefogott az univerzum.

Ez volt az első lépés. Aztán, ahogy az életben ez lenni szokott, jött más összecsengés is. Ahogy szépen haladtam az egyéni coaching foglalkozásaimmal, hirtelen felnyílt a szemem. Bármennyire is nem szeretném, néhányszor mégis belecsúszom az áldozat szerepbe. Vannak például emberek, akikkel szemben belemegyek egy olyan játszmába, amelybe totálisan felesleges. Elkezdek  magyarázkodni, hajtogatni az igazamat, mert úgy érzem, el akarnak taposni. Nem vagyok oké sem magammal, sem a másikkal.

Van olyan is, amikor egész egyszerűen elmenekülök a helyzetből, nagy gombóccal a torkomban. Inkább gyorsan lezárom, csak ne kelljen tovább szenvedni. Utána persze napokig rágom a kefét. Látszólag megadom magam, de igazából ugyanúgy kínlódom tovább.

Az áldozat megadta magát az üldözőnek. 

Ahogy haladtunk  előre a viselkedési minták kielemzésével, egyszer csak bekúszott egy kép, amely még egy korábbi agykontrollos relaxációban jött fel. A kilencéves önmagamat láttam akkor, ahogy ülök egy idegen ország, idegen iskolájában és rettenetesen szomorú vagyok. Nem értek semmiből semmit, el vagyok hagyatva.

Valami folytán összekapcsoltam ezt az áldozatszereppel. Ahányszor jön egy nehezebb időszak az életemben, aktiválom ezt. Én a szegény, kicsi porszem, akinek a sorsa fölött mások döntenek, és, akinek csak túlélnie kell. Lehetőleg csendben. Belül meg dúlnak a viharok.

BANG! Óriásit csattant ez a tantusz.

 

you are not alone

(Kép: Pixabay)

 

A fogantatási gondokkal is kvázi egyedül érzem magam. Aranyosak a szüleim és aranyosak a barátnők, de valójában csak a sorstársak értik ezt meg. Megint csak egyedül vagyok. Elhagyatva. És a legborzasztóbb, hogy semmilyen formában nem tudom befolyásolni a dolgok alakulását.

De látnom kellett azt is, hogy már az elejétől fogva saját magamnak generálom ezt. Meséltem már: az első sikertelen hónap után kétségbeestem, mintha egy világ dőlt volna össze. Egyből bekapcsolt az áldozat hangja: “ez egy kemény menet lesz, ezért meg kell majd küzdeni”. És lám, így is lett.

Pedig nem kell küzdeni. Nem kell harcolni. És tűrni sem kell. 

Az áldozatszerepből a legkönnyebb úgy kilépni, hogy az ember elismeri, hogy vannak gondjai. És miután ezt megtette, segítséget kér. Majd amikor valaki őszintén érdeklődik felőle, akkor ő őszintén elmondja neki, hogy mi a helyzet. Persze csak annyi információt szolgáltatva, amennyit szükségesnek lát. Nem kell egyből a péknek és a hentesnek is beszámolni a legújabb orvosi vizsgálatok eredményeiről. 

Kis lépésenként ki lehet lábalni ebből. A segítségkéréssel és az adekvát segítség elfogadásával. Én például akkor eldöntöttem, bejelentkezem petevezető-átjárhatóságira, valamint egy orvoshoz is, hogy megbeszéljük az inszemináció menetét. Ha így állunk, hát így állunk. Nem kívántam tovább kapaszkodni a semmiben.

Muszáj belátni, hogy az élet ilyen. Nincsen hatalmunk minden felett, nem vagyunk mindenhatók. De amiért lehet tenni, azért tenni is kell.

A sors szeszélyes, de minden pillanatban ott a lehetőség, hogy alakítsunk rajta valamit. Igenis nyújtózkodhatunk addig, amíg a takarónk ér. És ezt most nem anyagi értelemben mondom. Ha meg kilóg a lábunk és fázunk, mert kint hideg van, akkor szépen vissza kell húzni. Ennyi.

A sztorinak persze még koránt sincs vége, folyt. köv.

 

Ajánlott irodalom: Eric Berne – Emberi játszmák

 

Köszönöm, hogy olvasol. A blogom nem frissül mindennap, de Facebookon is tudsz hozzám csatlakozni, ott igyekszem aktívabb lenni és érdekességekkel szórakoztatni (no nem minden percben, csak a jó ízlés határain belül). Katt ide!

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!