Őszinte leszek, utoljára hatévesen jutott eszembe, hogy milyen jó lenne egy testvér. Ez a fellángolásom azonban nem tartott sokáig, és azóta sem sajnálom, hogy egykének születtem. Nem gondolom, hogy az egygyermekes családok a legideálisabbak, mint, ahogy azt sem, hogy csak és kizárólag többgyerekes családban érdemes felnőni. Van, akinek ezt dobta a gép, van, akinek amazt. Mindennek megvan a miértje. Az én földi utamba most erre volt szükség. Talán sok egyke szenved amiatt, mert nincs testvére. Én viszont köszönöm, mindig is tök jól megvoltam egyedül. Egyszer kamaszkoromban egy ismerősöm meglepetten konstatálta, hogy egyke vagyok: “én azt hittem neked van tesód, hiszen te nem is vagy elkényeztetve”.
Ó igen, azok a jó kis sztereotípiák! Azt mondják, a II. Világháború után szükség volt a népesség szaporítására, így az európai kormányok igencsak sürgették, hogy a családokban ne csak egy, hanem több gyermek szülessen (lehetőleg három). Az egyik francia pszichoanaliktus, Francoise Dolto egészen odáig ment az ötvenes években, hogy kijelentette: az egykék túlérzékenyek, és a pubertás sosem érkezik meg náluk. Jóllehet 15 éves korukra a tanulmányaikat illetően az elithez tartoznak, a szociális kapcsolatok szempontjából azonban nullák. Kedves, nemde? Mára természetesen már jóval több tanulmány elérhető a pszichológusok és szociológusok számára, és a társadalom is elfogadottnak tartja az egykeséget.
Higgyetek nekem, egykének lenni nem gáz, és nem is lesz feltétlen elkényeztetett az ember. Pontosan ugyanannyi hisztis, finnyás, anyuci szoknyája mögé bújó nem-egykét ismerek, mint egykét. Minden a személyiségen és a neveltetésen múlik.
De lássunk most pár sztereotípiát, amelyet a Le Parisien szedett össze!
Az egykék nehezen barátkoznak. Ez bizony igencsak hamis elképzelés. Hacsak a szülők el nem zárják a gyermeket, az egykék nagyon szociálisak tudnak lenni, és egész életre szóló barátságokat kötnek. Azt gondolom, hogy mivel mi nem tudjuk a nővérünkkel/öcsénkkel megosztani a mindennapi élményeinket, így számunkra a barátság rettentő fontos. Személyes tapasztalatom az, hogy bár sokszor szeretek magamba zárkózni, és szükségem van a magányos én-időkre, nagyon szívesen megyek társaságba, ismerek meg új közegeket és beszélgetek másokkal. Igaz az is, hogy a felületes csevejnek nem vagyok híve – bár kötve hiszem, hogy ez az egykeségemből fakad -, de a mély, őszinte beszélgetésekre mindig vevő vagyok.
Túlféltik őket a szüleik. Na, ebben viszont van igazság. Az egykék esetében a szülőknek ez az egy egyetlen dobásuk a gyereknevelés terén, így fokozottabb figyelem irányul feléjük. Arról nem is beszélve, hogy sok egykére régóta vártak a szülők, ennél fogva jobban is babusgatják őket. Tény, hogy ha a szüleim megtehették volna, bezártak volna egy jó magas toronyba és eldobták volna a kulcsát, hogy semmi rossz ne érjen. Folyamatosan le kellett telefonon jelentkeznem, a szüleim mindig tudták mikor hol vagyok.
De – és ez nagyon fontos! – megvolt az alapvető bizalom egymás iránt. Sosem kényszerültem hazudozásra. Nem is nagyon ment volna, mert még puskázni sem tudtam a suliban, annyira féltem a lebukástól, anyukám sasszemétől és megérzéseitől meg végképp nem lehetett menekülni, egyszerűbb volt hát feddhetetlennek maradni. A szüleim egyébként az összes pasimat egyből elfogadták, mindenhova elengedtek velük, bíztak a választásomban, még ha nem is értettek mindennel egyet – amint az rendre kiderült a szakítások után. A leválás egyébként problémamentesen zajlott. Mára eljutottunk odáig, hogy ellentétben sok barátnőmmel (akik mellesleg nem egykék), nem lógok órákat a telefonon a szüleimmel, és nem hívogatom őket minden hasfájással – egyébként a férjemet sem, önállóan igyekszem megoldani a felmerülő gondjaimat.
Az egykék egoisták. Ez bizony butaság. Jóllehet nem kellett megharcolnom az ebédért a tesókkal, és nem is kellett osztoznom a játékaimon a tesóimmal, de jártam óvodába, iskolába, voltak barátnőim és rengeteg időt töltöttem az unokatestvéreimmel. Nem egy elszigetelt várban nőttem fel, ahol ha csak egyet csettintettem már minden kívánságom teljesült. Őszintén, nem gondolom magam egoisták.
Na jó, azért a minap eszembe jutott, hogy vannak hiányosságaim ezen a téren. Történt ugyanis nemrég, hogy egyedül voltam egész nap itthon. Lementem délelőtt a közértbe zöldborsóért, és a mirelites pultban megpillantottam a kedvenc jégkrémemet. Vettem egyet magamnak, mondván jó lesz ebéd után desszertnek. Nem is jutott eszembe, hogy a férjem is enne esetleg belőle este. Mondtam is neki miután már réges-rég bepusziltam a fagyit, hogy tudom, hogy kis egoista vagyok, de nem tehetek róla, nincsen bennem a reflex, hogy mindenből többet vegyek, gondolva a tesóimra is. Ettől függetlenül, azt gondolom, hogy bár igényt tartok a privát szférámra, nem én vagyok az egoizmus megtestesítője.
Ami pedig a párkapcsolatot illeti, nos a féltékenységet még hírből sem ismerem. Nem is telefonálok naponta ötször a férjemnek, hogy csekkolgassam éppen mit csinál. Bízom benne, és kész. Mellesleg amikor távkapcsolatban éltem az előző barátommal, akkor sem jutott egyszer sem eszembe, hogy féltékenykednem kéne. Egész egyszerűen nem születik meg bennem ez a gondolat. Nem tudom, hogy az egykeség miatt van ez így (ti. hogy nem kellett gyerekként versengenem a szülői szeretetért), vagy csupán ilyen szerencsés tulajdonságot kaptam az égtől? Vagy eddig szerencsém volt, hogy nem nagyon vertek át a palánkon 🙂
Nagyobb a képzelőerejük az egyedüli gyerekeknek. Az biztos, hogy – pajtások híján – sokszor játszottam egyedül, magamban. Rengeteg játékot kitaláltam, amelyek egyébként már egészen felnőttes dolgok voltak. Elképzeltem, hogy a plüssmackóim az osztály, és nekik tanítok; a ruhásszekrény oldala volt a tábla, amelyre a láthatatlan krétával írtam. Máskor pedig általam szerkesztett és eljátszott rádióbeszélgetést vettem fel magnóra, még lottót is sorsoltam. A nem-egykék biztosan szörnyülködnek, de biztosíthatok mindenkit, hogy remekül szórakoztam. Azt mondják, hogy az egykék általában hamar rákapnak az olvasásra is. Egyrészt, ha elunják a játékot, ez is kiváló kikapcsolódási mód, másrészt senki sem zavarja meg őket. Én bizony könyvmoly volt kiskoromban, és még színdarabokat, meséket is írtam (ez a szokásom úgy látszik, most ismét előtör Aranyszeműben).
Egy szó, mint száz az egykeségnek ugyanúgy van hátránya, mint előnye. Néha arra gondolok, milyen jó lenne ha elsírhatnám a bánatomat egy hugicának, aki kénytelen végighallgatni, hiszen a tesóm. És persze, jó lett volna egy bátyó is, aki kitöri nekem az utat kamaszként. Lehet, hogy a sok felnőtt társaságtól komolyabb lettem, mint az átlag, és az elvárások is erősebbek voltak felém. De nekem így volt jó, én ebből (is) tanultam meg a leckém ebben az életben. Az egykeségemből kifolyólag egyébként nehezen látom, hogyan lehet több gyereket nevelni, de azt viszont érzem, hogyha valaha is anya leszek, nekem két gyerkőcöm lesz. Persze, ha csak egy, akkor úgy is jó lesz.
Köszönöm, hogy olvasol. Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legújabb posztokról, csatlakozz hozzám a Facebookon is!
Kommentek